Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Képtelen voltam válaszolni. Gabrielle szeme összeszűkült, szája könyörtelenebb lett.
– Így hát eljön az idő, mikor más halandókat keresel magadnak, abba reménykedve, hogy a
Sötét Fortély megszerzi majd a mohón vágyott szeretetet. E roncs és kiszámíthatatlan
gyermekekből próbálsz majd vár emelni magadnak az idő ellen. Nos, börtönöddé lesznek majd,
ha kibírják félszáz évig. Én figyelmeztetlek! Csak a magadhoz foghatóan erősekkel és bölcsekkel
emelhetsz igazi várat az idő ellen.
Várat az idő ellen. E szavaknak erejük volt még érthetetlenségükben is. Dagadt bennem a
félelem, és kinyúlt, hogy hatalmába kerítse a dolgok ezreit.
Mintha magába zárkózott volna egy pillanatra; leírhatatlanul szép volt a tűz fényében, sima
homlokába hulló, sötétvörös fürtjeivel, üdvözült mosolyra nyíló szájával.
– Nem lehetnénk meg legalább egymásnak, ha már a régi utakat elveszítettük? – kérdezte
újból a hívás hangján. – Ki más érthetné meg szenvedéseidet? Ki más tudja, mi járt az eszedben
akkor este, mikor a kis színpadon állva rémítettél el mindenkit, akit szerettél?
– Ne beszélj erről – súgtam, de már gyöngültem és erőtlenül omlottam el hangja és szeme
sodrában. Nagyon közel jártam az elragadtatáshoz, amit akkor éjjel éreztem a torony tetején.
Minden akaraterőmmel Gabrielle után kaptam.
– Ki érti meg, mi járt az eszedben, mikor hűtlen követőim drágalátos hegedűsöd zenéjében
édelegve kitalálták hajmeresztő bulvárszínházukat?
Nem szóltam.
– A Vámpírszínház! – Mérhetetlenül szomorú mosolyra húzódott a szája. – Felfogja ez a nő a
gúnyt, a könyörtelenséget? Tudja-e, milyen volt ifjúként állni a színpadon, és hallani a közönség
hahotáját, mikor barátod volt az idő és nem az ellenséged, mint most; mikor, ha kitártad karjaid a
kulisszák mögött, repült hozzád és csüngött rajtad a családod, a halandó kedvesek…
– Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!
– Ismeri még valaki lelked mélységét?
Boszorkányság. Űzték-e valaha ügyesebben? És mit lepleztek igazából e simán patakzó,
csodaszép szavak? Jöjjetek hozzám, és én leszek a nap, melyhez béklyózva keringetek, sugaraim
lecsupaszítják egymás elől rejtegetett titkaitokat, én pedig, kinek hatalmáról és bűverejéről
fogalmatok sincs, vezérellek, birtokollak és elpusztítalak benneteket!
– Egyszer már kérdeztelek – mondtam. – Mit akarsz? De igazából!
– Téged! Téged és őt! Hogy hárman álljunk a keresztutakon!
Nem azt, hogy behódoljunk neked? Megráztam a fejem, és ugyanazt a gyanakvó
visszatorpanást láttam Gabrielle-n is.
Armand nem lett dühös; most nem volt benne rosszakarat, ámde megint mondta, ugyanazon az
ámító hangon:
Megátkozlak! – Úgy beszélt, mintha szavalna. – Felajánlottam magam neked, abban a
percben, amikor legyőztél – folytatta. – Ez jusson eszedbe, mikor sötét gyermekeid lesújtanak
rád, föltámadnak ellened. Akkor emlékezz majd reám.
Megrendültem, sokkal inkább, mint Renaud színházában, amikor oly riasztóan szomorú véget
ért kapcsolatom Nickivel. Az Aprószentek alatt, a kriptában egyszer se fogott el a félelem, itt
azonban egyfolytában féltem, amióta bejöttünk a szobába.
Őbenne megint fortyogott a harag, túlságosan ijesztően, semhogy fékezhette volna.
Figyeltem, ahogy lehajtja a fejét, és elfordul. Kicsi lett, könnyű, szorosan összefont karokkal
állt a lángok előtt, fenyegetéseket agyalt ki, hogy megsebezzen, és én hallottam mindet, noha
elhaltak, mielőtt a szájához érhettek volna.