Anne Rice Lestat a vámpír - Első

anyagból lenne, egyedül akarata tartaná meg erősnek és gyönyörűnek. Ha az akarat áramlása
megszakadt, összeroggyant, akár egy viaszbáb.
De mint azelőtt, most is szinte azonnal összeszedte magát. A „káprázat” eltűnt.
Felállt, elhátrált tőlem a tűzhöz.
Úgyszólván tapinthatóan sugárzott belőle az akarat. Szeme szinte önálló életre kelt, mintha
nem lenne se az övé, se másé a földön. A tűz kísérteties dicsfényt vont feje köré.
– Megátkozlak! – suttogta. Belém csapott a félelem.
– Megátkozlak! – ismételte, és közelebb jött. – Szeresd hát a halandókat, és élj csak tovább
vakmerőn, habzsoljál mindent, szeressél mindent, ám eljő az idő, mikor egyedül fajtád szerelme
menthet majd meg. – Gabrielle-re pillantott. – De nem az ilyen gyermekekre gondolok!
Ez akkora ütés volt, mit nem vehettem semmibe. Fölpattantam a padról, és hátráltam Gabrielle
felé.
– Én nem üres kézzel jöttem hozzád! – szorongatott, szándékosan szelídre fogva a hangját. –
Nem vagyok koldus, kinek nincs mit adnia. Nézz rám! Mondd, hogy nincs szükséged arra, mit
bennem látsz, bennem, kiben megvan az erő, hogy átvigyelek minden majdani megpróbáltatáson!
Tekintete Gabrielle-re villant, és rátapadt. Gabrielle megfeszült és reszketni kezdett.
– Őt hagyd! – szóltam rá.
– Nem tudhatod, mit mondok neki – felelte fagyosan. – Nem akarom bántani. De téged mire
vitt eddig a halandók szerelme?
Valami szörnyűt fog mondani, ha nem állítom meg, valamit, amivel megsebezhet engem vagy
Gabrielle-t. Mindent tudott, ami Nickivel történt. Tudtam, hogy tudja. Azt is tudná, ha valahol a
lelkem mélyén Nicki halálát kívánnám! Miért engedtem be? Miért nem tudtam, mire képes?
– Hát nem látod, hogy ez mindig ugyanaz a siralmas paródia? – kérdezte nyájasan. – A halál
és a feltámadás mindig összeroncsolja a halandó szellemet, úgyhogy az egyik gyűlölni fog, mert
elvetted az életét, a másik kegyetlenkedni fog, amiért megveted. A harmadik dühöngő őrültként
ébred, negyedikből szörnyeteg lesz, kinek nem parancsolhatsz. Az egyik féltékeny lesz
felsőbbrendűségedre, a másik – villant rá megint a szeme Gabrielle-re egy félmosollyal – kizár
önmagából. Mindig közöttetek lesz a fátyol. Csinálj bár egy légiót, akkor is mindörökké egyedül
leszel!
– Nem akarom ezt hallani! – tiltakoztam. – Ostobaság!
Valami visszataszító változás játszódott le Gabrielle arcán. Egészen bizonyos, hogy gyűlölettel
bámult Armand-ra.
Ő pedig ismét azt a keserű kis nevetést hallatta, amely nem volt nevetés.
– Emberarcú szeretők! – gúnyolódott. – Hát nem látod tévedésed? A másik eszeveszetten
gyűlöl, a nő pedig csak még hidegebb lett a sötét vértől, nemdebár? De bármily erős legyen is,
jönnek majd pillanatok, amikor félni fog a halhatatlanságtól, és kit fog hibáztatni azért, amit vele
műveltek?
– Te bolond vagy! – suttogta Gabrielle.
– A hegedűst próbáltad megvédeni tőle. De hogy a nőt védd, arra sose gondoltál!
– Ne mondj többet! – parancsoltam. – Azt akarod, hogy meggyűlöljelek?
– De hisz én igazat mondok, és ezt ti is tudjátok. De azt nem fogjátok tudni soha, mily mélyre
ér a másikban a gyűlölet és a harag. Vagy a szenvedés. Vagy a szeretet.
Elhallgatott, és én nem tudtam mit mondani. Pontosan azt tette, amitől féltem. Fogalmam sem
volt, hogyan védjem magam.
– Ha most elhagysz engem, akkor megint társat fogsz teremteni magadnak. Nicolas sohasem
volt a tiéd. A nő pedig máris azon töri a fejét, megszabadulhat-e tőled valaha. De vele ellentétben
te nem bírod a magányt!