Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mintha megint azt szerette volna mondani, milyen sorsdöntő dolgot műveltem vele és a
többiekkel, de aztán szertefoszlott a vágy. Az arca egy percre összetört, legyőzött lett, meleg;
eltelt emberi nyomorúsággal. Vajon mennyire öreg? Mikor élhetett az ember, aki ilyen volt?
Hallott engem, de nem válaszolt. A tűz közelében álló Gabrielle-t nézte, aztán engem, és
némán így szólt: Szeress engem. Mindent elpusztítottál! De ha szeretsz, még föltámadhat új
alakban. Szeress engem!
E hangtalan könyörgés oly behízelgő volt, amit nem foglalhatok szavakba. Mit tehetek, hogy
megszeress? – suttogta. – Mit adhatok neked? Mindannak tudását, mit láttam, erőnk titkait, a
misztériumot, ami én vagyok?
Káromlás lett volna felelni. Könnyek fojtogattak, mint odafent az oromzaton. Bármily tiszta is
a néma szó, az érzés édes zengést nyert a kimondottól. Megint arra kellett gondolnom, mint a
Notre-Dame-ban; így beszélnek az angyalok, ha léteznek.
Ám közelsége elhessentette az ide nem illő, tévútra csábító gondolatot. Átkarolt, homlokát
arcomnak támasztotta. Ismét hívott, de nem a Palais Royalban sötéten lüktető csábítással, hanem
azzal a mérföldeken átívelő énekkel mondta, hogy vannak dolgok, melyeket mi ketten úgy
tudhatnánk és érthetnénk, mint halandók soha. Azt ígérte, hogy ha megnyílok előtte, neki adom
erőmet és titkaimat, akkor ő is nekem adja az övéit. Elpusztításomra űzte a vágy, és mivel ezt
nem tehette, csak még jobban megszeretett.
Észveszejtő volt a gondolat, ám én veszélyt éreztem, és kéretlenül is hallottam egy szót:
Vigyázz!
Nem tudom, Gabrielle tudta-e, hallotta-e. Nem tudom, mit érzett.
Ösztönösen elfordítottam tekintetemet. E pillanatban semmit sem akartam annyira, mint
Armand szeme közé nézni és megérteni őt, és mégis tudtam, hogy nem szabad. Újra láttam a
csontokat az Aprószentek alatt, fellobbant a pokoltűz, mely a Palais Royalban képzett meg
előttem. A tizennyolcadik század minden csipkéje-bársonya sem adhatott neki emberi arcot.
Előtte nem titkolhattam, de fájt, hogy Gabrielle-nek nem magyarázhatom el. Abban a
pillanatban szinte összeroppantam a Gabrielle és közöttem ásító félelmetes némaságtól.
Igen, Armand-nal beszélhettem, ővele álmodhattam álmokat. Valami hódolattól és riadalomtól
hajtva kinyújtottam kezem, átöleltem, és megdöbbenésemmel, vágyaimmal viaskodva szorítottam
magamhoz.
– Igen, menj el Párizsból – súgta –, de vigy magaddal engem. Már nem tudom, mivé legyek,
csak botladozom a rémségek karneválján. Kérlek…
– Nem – hallottam a hangomat.
– Hát nem becsülsz semmire? – kérdezte, és Gabrielle-hez fordult, aki szenvedő, mozdulatlan
arccal nézett rá. Nem tudhattam, mi van a szívében, és bánatomra rá kellett jönnöm, hogy
Armand hozzá szól, és ebből én ki vagyok zárva. Mit válaszolhatott Gabrielle? De Armand már
mindkettőnkhöz könyörgött.
– Hát nem tiszteltek semmit magatokon kívül?
– Elpusztíthattalak volna ma éjszaka – mondtam én. – A tisztelet tart vissza.
– Nem! – rázta a fejét meghökkentően emberi mozdulattal. – Azt sose bírtad volna megtenni.
Mosolyogtam. Valószínűleg igaza van; ám valami más módon úgyszólván tökéletesen
elpusztítjuk.
– Igen – szólt ő –, ez igaz. Elpusztíttok. Segítsetek nekem. Csak néhány kurta évet adjatok
abból, mi kettőtök előtt áll. Könyörgöm. Nem kérek mást.
– Nem – mondtam megint.
Három araszra ha ült tőlem, és engem nézett. Ekkor ismét megtörtént az az iszonyú átváltozás:
arca elkeskenyedett, elsötétedett, és visszalappadt önmagába a veszett haragtól. Mintha nem