Anne Rice Lestat a vámpír - Első

néma volt és apró; magába zárkózva kuporgott előttem, könnyű volt, akár egy gyermek, pedig
nem volt az.
Nyilván mindig is tudta, merre van a torony. A rácsok tartották volna vissza? És én most be
akartam vinni. Miért nem mond valamit Gabrielle? Ezt a találkozást akartuk, erre vártunk,
Gabrielle azonban bizonyosan tudja, mit művelt Armand az imént.
Amikor leszálltunk, Armand előrement, ámde a kapunál bevárt bennünket. A zárba
illesztettem az acélkulcsot, és őt figyeltem. Milyen ígéreteket szokás kapunyitás előtt kicsikarni
egy ilyen szörnyetegből? Számítanak valamit az éjszaka teremtményeinek a vendéglátás ősi
törvényei?
Nagy volt a szeme, barna, csüggedt, majdnem álmatag. Nézett rám egy hosszú néma percig,
aztán kinyújtotta bal kezét, és megmarkolta a vas keresztrudat a kapu közepén. Tehetetlenül
vártam, hogy a kapu hangos csikorgással kiszakadjon a kőből. Ám ő beérte annyival, hogy csak
meghajlította kicsit a vasrudat. Közölte, amit akart. Akkor juthatott volna be a toronyba, mikor
úgy tartotta volna kedve.
Szemügyre vettem a vasrudat, melyet azután hajlított meg, hogy én összevertem. Vajon képes
lennék-e megcsinálni azt, amit ő? Nem tudom. Ha Pedig a tulajdon erőmet sem ismerem, hogyan
mérhetném föl az övét?
– Menjünk! – szólt enyhe türelmetlenséggel Gabrielle, és ő vezetett le bennünket a lépcsőn a
kriptába.
A. szokott hideg fogadott; ide nem ért le a tavaszi langyos levegő. Gabrielle nagy tüzet rakott
az ódon kandallóban, én meggyújtottam a gyertyákat. Armand a kőpadon ülve nézett bennünket.
Láttam rajta tűz hatását: mintha kissé megnőtt volna, mikor belélegezte magába meleget.
Körülpillantott, és mintha a fényt is beitta volna. Tiszta volt a tekintet A fénynek és a
melegnek egyszerűen fölmérhetetlen hatása van a vámpírokra. A régi bokor mégis esküvel
tagadta mindkettőt.
A másik padra telepedtem, és tekintetem ugyanúgy tévedezett az alacsony, tágas szobában,
akár az övé.
Gabrielle mindeddig állt. Most odament hozzá. Zsebkendőt húzott elő és megérintette Armand
arcát.
Ő ugyanazzal a naiv kíváncsisággal bámult rá, mint a tűzre, a gyertyák és a boltíven
szökdécselő árnyakra.
Borzongva láttam, hogy arcáról csaknem eltűntek már a zúzódások. Megint épek voltak a
csontok, az arc visszanyerte formáját; csak egy kicsit volt ványadt a vérveszteségtől.
Szívem akaratlanul is meglódult, mint odafent az oromzaton, mikor hallottam a hangját.
A fájdalomra gondoltam, amit alig másfél órája a Palais mellett éreztem, mikor Armand
szemfogaival együtt a hazugság is belemart a nyakamba, és gyűlöltem őt.
Mégse tudtam levenni a szememet róla. Gabrielle megfésülte a haját, felemelte a kezét, és
letörölgette róla a vért. Ö látszólag tehetetlenül tűrte. Gabrielle sem tűnt szolgáló angyalnak,
sokkal inkább hajtotta a kíváncsiság, hogy ott lehessen Armand közelében, megérinthesse,
szemügyre vehesse. Nézték egymást a reszkető világosságban.
Armand válla enyhén megroskadt, lángokra szögezett elsötétedő szemébe visszatért az élet.
Ha nem olyan véres a csipkés nyakfodra, egészen embernek tűnhetett volna. Volna…
– Most mihez kezdesz? – kérdeztem. Azért beszéltem, hogy Gabrielle is értse. – Itt maradsz
Párizsban, és békében hagyod Elenit meg a többieket?
Nem válaszolt. Fürkészve nézett rám, a kőpadokra, a szarkofágokra. A három szarkofágra.
– Nyilván tudod, mit csinálnak – folytattam. – Elmész Párizsból, vagy maradsz?