Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Először akkor avatkozott közbe, amikor tizenkét éves voltam. Az öreg plébános, miután
megtanított némi poézisre, meg egy-két latin antifónára, el akart küldeni a közeli kolostor
iskolájába.
Apám azt mondta: nem. Hogy én minden szükségeset megtanulhatok itthon a háznál. Ekkor
azonban anyám kikelt könyvei közül, és hangosan fölemelte mellettem pörös szavát. A fiú,
mondta, menni fog, ha menni akar, azzal eladta egyik ékszerét, hogy legyen miből ruhát és
könyveket venni nekem. Minden ékszerét egyik olasz nagyanyjától örökölte, és mindnek meg
volt a maga külön története. Nehezen vált meg tőle, de habozás nélkül megtette.
Apám dühöngött, és közölte anyámmal, hogy ha még mindig látna, nem fordulhatna elő
ilyesmi. Bátyáim nyugtatgatták, hogy öccsük úgyse messze. Rohanvást jövök én haza, mihelyt
olyasmit kell tennem, ami kedvem ellenére vagyon.
Nem jöttem haza rohanvást. Megszerettem a kolostori iskolát. Szerettem a kápolnát és a
himnuszokat, a könyvtárat és a régi kötetek ezreit, a napot részekre tagoló harangok szavát, az
ismétlődő szertartásokat Szerettem a tisztaságot, az általános rendet és gondozottságot, a
folytonos munkálkodást a nagy házban és a kertekben.
Elmondhatatlanul örültem még annak is, ha megfenyítettek, ami nem fordult elő sűrűn, mert
valaki életemben először jobbítani, tanítani akart. Egy hónap múlva kijelentettem, hogy elhivatást
érzek, és be akarok lépni a rendbe. Ott akartam leélni életemet, ebben a patyolat kolostorban, a
könyvtárban akartam írogatni a pergamenre, meg akartam tanulni olvasni a régi könyveket.
Örökre ott akartam maradni azoknál az embereknél, akik hittek benne, hogy tudok jó is lenni, ha
akarok.
Szerettem ott lenni, és volt még ezenkívül valami rendkívül szokatlan dolog: az, hogy ott nem
szomorítottam és nem haragítottam meg másokat.
A rendfőnök atya tüstént írt apámnak, és kérte a beleegyezését, én pedig komolyan hittem,
hogy apám boldog lesz, ha megszabadulhat tőlem.
Három nap múlva beállítottak fivéreim, hogy hazavigyenek. Sírtam, könyörögtem, hogy
maradhassak, de a rendfőnök atya nem tehetett semmit.
Amint hazaértünk a kastélyba, fivéreim elvették a könyveimet, és bezártak. Fel nem
foghattam, miért haragszanak annyira. Olyasmire célozgattak, hogy bolond módjára viselkedtem.
Én sírtam, mint a záporeső.
Körbe-körbe jártam, öklömmel csapkodtam a bútorokat, és rugdaltam az ajtót.
Akkor bejött Augustin bátyám, és megpróbált a lelkemre beszélni. Előbb csak kerülgette a
forró kását, de végül kibökte, hogy egy nagy francia família fia nem csaphat föl szegény tanító
barátnak. Hogy tévedhettem ekkorát.” Azért küldtek oda, hogy megtanuljak írni és olvasni. Miért
kell nekem mindig átesni a ló másik oldalára? Miért viselkedem örökösen úgy, mint egy
vadember?
Ami tisztességes egyházi kilátásaimat illeti, ebben a családban, ugyebár, én vagyok a
legfiatalabb fiú. Ne felejtsem el, hogy kötelességeim vannak unokaöcséimmel és -húgaimmal
szemben.
Értsd: nincs annyi pénzünk, hogy igazi karriert csinálhassak a klérusban, püspök vagy bíboros
lehessek, ahogy nevünkhöz illő, szóval itt kell leélnem az életemet, írástudatlanul és szegényen.
Most pedig menjek le a nagyterembe, és játsszak atyánkkal egy parti sakkot.
Miután ezt felfogtam, sírtam még a vacsoraasztalnál is, érthetetlenül motyogva, hogy ez a ház
egy „káosz”, mire visszazavartak a szobámba. Aztán bejött az anyám.
– Nem is tudja, mi a káosz! – mondta. – Miért használ ilyen szavakat?
– De tudom! – feleltem. Elkezdtem magyarázni, hogy itt minden rohad a kosztól, a kolostor
meg tiszta és rendes, olyan hely, ahol el lehet valamit érni, ha nekidurálja magát az ember.