Anne Rice Lestat a vámpír - Első

kegyelem állapotában újra. Átkozott, megbocsáthatatlan hazugság; ezt nem feledem, míg itt járok
e földön! Azt akartam, hogy a düh repítsen oda sírjának szélére! De ő hallgatott.
S e néma és nyomorúságos percben lassan visszanyerte szépségét. Megtöretett gyermekként
hevert a kavicson, lépésnyire a forgalomtól, a patkódobogástól, kerékdübörgéstől.
Ám e megtöretett gyermekben évszázadok tudása és gonoszsága halmozódott fel. Nem
aljasodon le a könyörgésig, csupán ennenmagának tudata szólt belőle sebzett szelídséggel. Régi,
régi gonoszság. Én csak álmodhatok ama sötét korokról, melyeket szeme látott. Elengedtem;
fölálltam, és hüvelyébe dugtam kardomat. Mentem néhány lépést, és lerogytam egy vizes
kőpadra. A távolban alakok nyüzsögtek a palota törött ablakánál. Ám az éjszaka elválasztott
bennünket a zavarodott halandóktól. Fásultan bámultam, ő pedig mozdulatlanul feküdt.
Arcát felém fordította, noha nem szándékosan, fürtös haja csapzott volt a vértől. Mintha
természetfölötti baleset vetette volna ide az idő e hunyt szemű, nyitott tenyerű gyermekét, ki
ugyanolyan szerencsétlen volt, akárcsak én.
Mit tett, hogy ezzé lett? Megérthette-e akkor rég, ily zsenge fővel az elhatározás, sőt a
fogadalom súlyát, hogy ez lett belőle?
Feltápászkodtam, lassan odabaktattam, megálltam és lenéztem rá, vérfoltos arcára, vértől
szennyes, csipkés ingére. Úgy rémlett, sóhajtott; hallani véltem lélegzetét.
Nem nyitotta ki a szemét. Halandóknak talán kifejezéstelennek tűnt volna, ám én éreztem
szomorúságát, bánatának mérhetetlenségét – bárcsak ne éreztem volna! Egy percre láttam a
közöttünk tátongó szakadékot, megértettem, miben különbözik az én egyszerű önvédelmem attól
elszántságtól, amellyel ő akar fölébem kerekedni.
Kétségbeesetten igyekezett legyőzni azt, amit nem értett; én pedig ösztönösen, úgyszólván
játszi könnyedséggel hárítottam el.
Visszajött minden szenvedés, mit Nicolas okozott, hallottam Gabrielle szavait, Nicolas
fenyegetőzését. Mi volt az én haragom az ő nyomorúságához, reménytelenségéhez képest?
Végül talán ezért nyújtottam felé a kezem és nyaláboltam fel a földről Meg talán azért, mert
oly elragadóan szép volt és olyan elveszett, és mert végül is ugyanabból a vérből valók voltunk, ő
meg én.
Az csak természetes, hogy a saját fajtája vigye el innen, hol a halandók előbb-utóbb
rábukkannának és elhurcolnák.
Nem ellenkezett; talpra állt egy perc alatt, és álmosan baktatott mellettem, amint a vállát
átfogva támogattam el a Palais Royal közeléből, a St Honoré utca irányába.
Homályos formákat észleltem csak magunk mellett, míg végül ismerős alak rajzolódott ki a
fák alatt, melynek nem volt halandó szaga. Fölismertem Gabrielle-t, aki ott volt már egy ideje.
Előjött, némán, tétovázva. Megdöbbent, mikor látta a vérben ázó csipkét és a sebeket a fehér
bőrön. Kinyújtotta a karját, mintha terhemen akarna könnyíteni, bár maga sem látszott tudni,
hogyan tegye.
Valahol az elsötétült kertekben ott voltak a többiek. Előbb hallottam, mint láttam volna őket.
Nicki is ott volt.
Jöttek, mint Gabrielle, mérföldekről vonzotta ide őket a tusakodás, vagy egy számomra
elképzelhetetlen, homályos üzenet. Vártak csak, és lesték, ahogy elmegyünk.
2
Elvittük a béristállóba, ahol felültettem a kancámra. Mivel azonban úgy látszott, mindjárt
leesik, mögéje ültem és elvágtattunk. Útközben végig azon tépelődtem, mit tegyek. Mi lesz most,
hogy elviszem a rejtekembe? Gabrielle nem tiltakozott, csak hébe-hóba nézett hátra. Armand