Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Örült gondolatom támadt.
Követtem. Úgy rémlett, nem is történt semmi. Nem volt kripta az Aprószentek alatt, és ő
sohasem volt félelmetes ősdémon. Biztonságban voltunk.
Mi voltunk vágyaink summája, és ebben rejlett menekvésünk; énreám nem vár tulajdon
halhatatlanságom ismeretlen, határtalan iszonya; békés tengereken hajóztunk, ismerős jelzőtüzek
nyomán, és ideje volt immár egymás nyakába borulnunk.
Sötét, hideg szobában álltunk, elhalkult a bál zsivaja. Őt fűtötte a vér, amit ivott, hallottam
szívének erős lüktetését. Fogatok lámpái vonultak el a magas ablakok előtt, összemosódó hangok
szóltak biztonságról, jólétről, mindenről, ami Párizst jelentette, és ő közelebb húzott magához.
Sose haltam meg. Elölről kezdődött a világ. Kinyújtottam a karomat éreztem szívét a
szívemen, kiáltottam az én Nickimhez, figyelmeztetni akartam, meg akartam mondani neki, hogy
kárhozottak vagyunk mi mind. Életünk ízenként vétetik el tőlünk, láttam a gyümölcsöskert zöld
napfényben úszó almafáit, és úgy éreztem, mindjárt megbolondulok.
– Nem, nem, én drágaságom – súgta. – Semmi más, mint béke és kedvesség, és karod a
karomban.
– Te tudod, hogy átkozott véletlen volt! – súgtam hirtelen. – Nem akartam én ördög lenni.
Sírok, mint az eltévedt gyerek. Haza akarok menni
Igen, igen, szájának olyan íze volt, mint a vérnek, de nem volt az embervér, hanem az a
bájital, mit Magnustól kaptam, és éreztem, hogy visszarettenek. Most elmehetnék. Megint
kaptam egy esélyt. Körbe fordult a kerék.
Kiáltottam, hogy nem iszom, nem akarok, és akkor hirtelen két tüzes nyílhegy vágódott
keményen a nyakamba, és meg sem állt a lelkemig.
Moccanni se bírtam. Ismét eltöltött a mámor, akárcsak azon az éjszakán, ámde ezerszerese
volt annak, mint mikor én öleltem a halandókat, pedig tudtam, mit művel! Engem iszik, engem
szív ki!
Térdre estem, leigázott. Szörnyű elszántsággal, megállíthatatlanul folyt el belőlem a vér.
Ördög! Erőlködtem, hogy sikoltsak. Kényszerítettem a szót, feljebb, feljebb, míg végül
kiszakadt a számon, és tagjaimról lehullott a bénaság. – Ördög! – mennydörögtem újra, azzal
megragadtam aléltában, és földhöz teremtettem.
Szempillantás alatt elkaptam, szétrúgtam a földig érő ablakot, és kivonszoltam az éjszakába.
Sarka végigkaristolta a követ, arca maga volt a düh. A jobb karjánál fogva csapkodtam ideoda,
hogy feje hátranyaklott, nem látta, nem is sejtette, hol van, nem tudott mibe kapaszkodni,
jobbommal pedig ütöttem-ver-tem, míg orrán-száján-fülén dőlt a vér.
Végighurcoltam a fák között, el a Palais fényeitől. Ő kapálózott, viaskodva próbálta erőre
galvanizálni magát, és odaköpte, hogy úgyis meg fog ölni, mert most már övé az erőm. Kiitta
belőlem, és ez, az ő erejével tetézve, most már legyőzhetetlenné teszi.
Őrjöngve markoltam meg a nyakát, és nyomtam neki a fejét a földnek. Odaszögeztem, és
addig fojtogattam, míg vastagon bugyogott tátott száján a vér.
Sikított volna, ha bír. Beletérdeltem a mellébe, nyaka kidagadt ujjaim közül ide-oda kapta a
fejét, fecskendett és bugyborékolt belőle a vér, szervre hatalmasabbra nőtt, de nem látott semmit,
végül megtört és elernyedt. Akkor elengedtem.
Aztán ismét ütöttem és cibáltam, és kivontam a kardom, hogy lecsapjam a fejét.
Éljen így, ha bír. Legyen halhatatlan így, ha tud. Fölemeltem a kardot és 'néztem. Arcán
patakzott az eső, és félholtan bámult föl rám, mozdulni se tudott, és nem bírt könyörögni
kegyelemért.
Vártam. Vártam, hogy rimánkodjék. Hallani akartam megint azt az álnok és hazug, hatalmas
hangot, amely egy tiszta és vakító pillanatra elhitette velem, hogy élek, szabad vagyok és a