Anne Rice Lestat a vámpír - Első

elé. Valaki meg fog halni, valakit zörgősre fognak szívni nem egészen egy perc alatt. Nem
bírom, nem bírok rágondolni, elviselhetetlen a tudat, hogy mindjárt megtörténik, ujjak a nyakon,
érzik a vért az erekben, érzik az adakozó húst. Hol? Ez az én testem, ez az én vérem.
Bocsásd ki hatalmadat, Lestat, mint egy hüllőnyelvet, hogy egy szemvillanás alatt elkapja az
alkalmatos szívet.
Ennivalóan érett, gömbölyű karocskák, szőkén csillogó, borotvált férfiarcok, markomban
viaskodó izmok, nincs esélyetek.
És túl ez isteni alkímián, a romlás tagadásának körképe mögött hirtelen megláttam a
csontokat.
Koponyák a nevetséges parókák alatt, a legyező fölött kukucskáló két tátongó üreg. Egy
bálteremre való, dülöngélő csontváz, melyek csak a harangütést várják. Szakasztott ilyennek
láttam a közönséget Renaud-ék nézőterén, azon az estén, mikor előadtam rémítő mutatványaimat.
Ebben a teremben mindenkit megérinthetett az iszonyat.
Ki kellett mennem. Rettentően elszámítottam magam. Ez itt a halál, de én elmenekülhetek
előle, ha ki bírok jutni! Ám közégabalyodtam a halandóknak, mintha e szörnyű helyen vetettek
volna tőrt a vámpírnak. Ha nekirugaszkodom, frászt kap az egész bálterem. Amilyen finoman
lehetett, nyomakodni kezdtem a nyitott ajtó felé.
A túlsó falnál, a fémszállal hímzett atlaszfüggöny előtt, mint álomalak, sejlett föl egy futó
pillanatra Armand.
Armand.
Ha hívtak is, nem hallottam többé. Ha köszöntöttek, nem sejtettem meg. Ő csak nézett, az
ékkőbe-csipkébe öltözött sugárzó látomás; Hamupipőke volt, ki fölfedi magát a bálon, ébredő
Csipkerózsika, amint meleg kezének egyetlen mozdulatával lesöpri magáról a vastag pókhálót.
Maga volt a megtestesült szépség, és nekem elakadt a lélegzetem.
Igen, teljes emberi cicomában volt, amitől még lidércesebbnek tűnt: arca túlságosan vakított,
kifürkészhetetlen sötét szeme egyetlen tört pilla villant fel, mintha a gyehennára nyitna ablakot.
Hangja pedig halk és incselkedő, erőlködnöm kellett, hogy halljam: Engem kerestél egész
éjszaka, mondta, most itt vagyok, és téged várlak. Mindig is téged vártalak.
Álltam, nem tudtam a szemem levenni róla, és azt hiszem, ott és akkor már sejtettem, hogy
földi vándoréveim alatt soha többé nem fog még egyszer így megnyilatkozni nekem fajtánk igazi
szörnyűsége.
Szívszakasztóan ártatlannak tűnt ott a tolongásban.
Én azonban sírboltokat láttam, amikor ránéztem, és hallottam az üstdobok döngését.
Fáklyafényes mezőket láttam, hol nem jártam soha, elmosódó igézéseket hallottam, tomboló tűz
heve perzselte arcomat. És nem ő küldte ezeket a látomásokat, hanem én a magam erejéből
támasztottam őket.
Nicolas sohasem volt ily kísértő, se élve, se halhatatlanon. Gabrielle sose babonázott meg így.
Uram Isten, ez a szerelem. Ez a vágy. Minden valaha volt szerelmem árnyék csak mellette.
Ő pedig zsongva lüktető gondolattal adta volna tudtomra, hogy nagy szamár vagyok, ha azt
képzeltem, hogy ez nem lesz így.
Ki szerethetne úgy téged és engem, ahogy mi szerethetjük egymást? – súgta, és mintha
valóban mozdult volna az ajka.
Mások is nézték. Groteszk lassúsággal mozogtak, láttam, hogy tekintetük átsiklik rajta, láttam,
hogy újszerű, dús színekben töri meg a fényt, amint lehajtja a fejét.
Mentem hozzá. Mintha intett volna fölemelt kézzel, aztán megfordult, és én egy keskeny
csípejű, egyenes tartású fiatal fiút láttam, selyemharisnyás, izmos lábait, aki most, míg az ajtót
nyitotta, visszafordult, és újból intett nekem.