Anne Rice Lestat a vámpír - Első

többiekből is. Ómódi nyelven zagyválva ő ijesztette meg, zavarta össze és késztette
meghátrálásra Nicolas-t.
Végül Elenire bíztam a Vámpírszínház vezetését, és Roget neki fizette a gázsit, amelyet
tetszése szerint használhatott.
Akkor éjszaka, mielőtt elmentem volna, rákérdeztem, mit tud Armand-ról. Gabrielle volt ott
velünk. Újból a sikátorban álltunk, a művészbejáró mellett.
– Figyel – felelte Eleni. – Néha megmutatja magát. – Zavarba ejtően bánatos volt az arca. – De
csak Isten tudja, mit fog csinálni, ha rájön, mi folyik itt igazából – tette hozzá félve.
V. rész
ARMAND A VÁMPÍR
1
Tavaszi eső. Fényesőben ázott az utcai fák minden friss levele, minden kockakő; esőszálak
szőtték át fénnyel az üres sötétséget. Bál volt a Palais Royalban.
Eljött a király és a királyné, táncoltak a néppel. Ármánykodók sugdostak az árnyékban. Kit
érdekel? Uralkodók jönnek-mennek; csak a Louvre képeit el ne égessék.
Ismét a halandótengerben úsztam, üde arcok, rezes ábrázatok, a divat minden szamárságával,
még háromárbocos parányi hajókkal, pici fákkal, madárkákkal is megtűzdelt, telegyöngyözöttpántlikázott
rizsporos női hajhegyek között. Széles mellű férfiak páváskodtak atlaszselyem
kabátban. Fájt a szemem a gyémántoktól.
Időnként megsimították bőrömet a hangok, a pokolbeli hahotát visszhangzó kacaj. Vakítottak
a gyertyakoszorúk, tajtékosan tört meg a falakon a zene.
A felhőszakadás bejött a nyitott ajtókon.
Emberszag szította étvágyamat: fehér vállak, fehér nyakak, örök ritmusra lüktető, erős szívek,
pompába rejtőző csupasz gyermekek, paszományos pólyában, hímzett kéreg alatt lihegő
vademberek, magas sarkakon sajgó bokák, félálarcok ótvarából előpillogó szemek megannyi
árnyalata.
Az egyik testből kijön a levegő, a másikba bemegy. A zene is bemegy az egyik fülön, és
kimegy a másikon, mint a régi mondás tartja? Beszívjuk a lényt, beszívjuk a zenét, beszívjuk az
átfutó pillanatot.
Egyszer-másszor tekintetek pihentek meg rajtam bizonytalan várakozással. Elcsodálkoztak
fehér bőrömön, pedig mi volt ez ahhoz, hogy ők eret vágattak magukon, mert előkelőén sápadtak
akartak maradni? (Hadd tartom a tálat, aztán majd kiiszom.) És mi volt az én szemem a hamis
drágakövek tengerében?
Mégis körülsurrogott a suttogásuk. Azok a szagok, ah! Nem volt hozzájuk fogható! Oly
tisztán, mintha fennszóval mondták volna ki, áradt felém innen-onnan a lényemet megsejtő
halandók hívása és a kéj.
A halált köszöntötték valamely ősi nyelven, őutána epedtek, mikor átmentem a termen. De
fölismerték-e igazából? Természetesen nem. Még én se ismertem föl, ez volt a valódi szörnyűség.
És ki vagyok én, hogy e titkot hordozzam, hogy ennyire égjek megosztani, hogy el akarjam venni
azt a karcsú nőt és egyenesen gömbölyű kis melle párnás húsából akarjam szívni a vért?
Hömpölygött a zene, az emberi zene. Pillanatra fölizzottak a terem színei, mintha meg
akarnának olvadni. Erősödött az éhség, már nem pusztán szeszély volt; minden erem lüktetett