Anne Rice Lestat a vámpír - Első

sötét és fényes művészetünk kidolgozásának. Oly bokrot szervezünk, mely vetekedni fog minden
bokrokkal. Olyat teszünk, mit sose tettek még!
A többiek engem néztek, riadozva, tétován. E feszült, mozdulatlan pillanatban hallottam a
tulajdon zihálásomat. Látásom kitisztult. Ismét észleltem a kulisszákat, a zsinórpadlást, a
sötétséget tagoló díszleteket és hátul a kis fényt a poros színpadon. Láttam az árnyékba öltözött
házat, és egyetlen korlátlan emlékezésben mindent, ami itt történt. És láttam a lidércnyomást
fajzó lidércnyomást, és láttam, hogy egy történet véget ér.
– A Vámpírszínház! – suttogtam. – E kis helyen vittük végbe a Sötét Fortélyt. – A vámpírok
nem mertek válaszolni. Nicolas mosolygott csupán.
És amint megfordultam, hogy elmenjek, fölemeltem a kezem, e mozdulattal küldve őket
Nicolas felé. Ez volt a búcsúm.
Már közeledtünk a körút fényeihez, amikor földbe gyökerezett lábam. Ezer szörnyűség
rohant meg: hogy Armand idejön és elpusztítja hogy újsütetű fivérei és nővérei belefáradnak
őrjöngéseibe és cserbe hagyják, hogy reggel ott fog bukdácsolni az utcákon, mert nem talál
rejtekhelyet a nap elől. Felnéztem az égre. Nem bírtam szólni, levegőhöz s jutottam.
Gabrielle átkarolt, és én magamhoz szorítottam, hajába temetve arcomat. Bőre, arca, ajka, akár
a hűvös bársony; iszonyatos tisztasággal ölelt körül a szeretet, melynek semmi köze az emberi
szívhez és húshoz.
Fölkaptam a földről, úgy öleltem. Olyanok voltunk a sötétben, mint egyazon kőből faragott két
szerelmes, kik nem emlékeznek, hogy külön éltek volna valaha.
– Ő választott, fiam – szólt Gabrielle. – Ami történt, megtörtént; most már megszabadult tőle.
– Hogy mondhatja ezt, anyám? – suttogtam. – Nem tudta, és még most se tudja…
– Hagyja őt elmenni, Lestat! Azok majd vigyáznak rá.
– De most azt az ördög Armand-t kell megtalálnom, ugyebár? – kérdeztem fáradtan. – Rá kell
bírnom, hogy hagyja őket békén.
Másnap este, mikor bementem Párizsba, megtudtam, hogy Nicki már járt Roget-nál.
Egy órával előttem döngette meg az ajtót, mint egy eszelős, és az árnyékból üvöltözve
követelte a szerződést és a pénzt, mit állítása szerint én ígértem neki. Megfenyegette Roget-t és a
családját. Azt is mondta az ügyvédnek, hogy írjon Londonba Renaud-nak és a truppnak, írja meg,
hogy jöjjenek haza, új színház várja őket, és az ő, Nicolas parancsa, hogy rögtön induljanak.
Amikor Roget ezt megtagadta, a színészek londoni címét követelte, és elkezdte felforgatni az
ügyvéd íróasztalát.
Néma dühvel hallgattam a történetet. Szóval mindőjükből vámpírt akar csinálni ez a
démonivadék, ez az orcátlan és őrült szörnyeteg?
Az nem fog menni.
Utasítottam Roget-t, azonnal küldjön futárt Londonba azzal az üzenettel, hogy Nicolas de
Lenfent megháborodott elméjében, és nehogy hazajöjjön a társulat!
Aztán elmentem a Templom bulvárra, ahol ő a korábbi eszelős felajzottsággal próbált. Újból a
divatos ruháit és régi ékszereit viselte, abból az időből, mikor ő volt apjának kedvenc fia, de a
nyakravalója csáléra állt, a harisnyája, harmonikázott, a haja pedig olyan borzas volt és ápolatlan,
mint egy fogolynak a Bastille-ban, ki húsz éve nem nézett tükörbe.
Ott Eleni és a többiek füle hallatára közöltem vele, hogy semmit sem kap tőlem, amíg meg
nem ígéri, hogy az új bokor egyetlen párizsi színészt vagy színésznőt sem fog legyilkolni vagy
elcsábítani, hogy Renaud-t és társulatát nem hívatják vissza a Vámpírszínházba, se most, se
máskor, Roget-nak pedig, ki a színház bukszáját csukja-nyitja, a haja szálát sem görbítik soha.
Szemembe kacagott, kigúnyolt, mint azelőtt, míg Eleni le nem torkolta, egészen
elborzasztották a meggondolatlan tervek. Ő ígért meg mindent és csikarta ki az ígéretet a