Anne Rice Lestat a vámpír - Első

De én tényleg meg akartam érteni, én igazán tudni akartam, mi történt Megint elindultam
feléje a csöndben, és ezúttal én voltam a fenyegető és az én ujjam görbült karommá, és én
érezhettem a félelmét. Rettegtek mind az egyetlen Elenit kivéve.
Megálltam Nicolas előtt. Farkasszemet nézett velem, és mintha pontosan tudta volna, mit
akarok kérdezni.
– Félreértés volt az egész, én szerelmesem – szólt fullánkos nyelvvel. Megint kiütött rajta a
véres verejték, szeme nedvesen csillogott. – Azért volt, hogy fájjon a többieknek, hát nem érted,
az egész hegedülés, hogy dühöngjenek rajta, hogy legyen egy szigetem, ahol nem
parancsolgathatnak. Végig kellett volna nézniük romlásomat, és semmit sem tehettek volna
ellene.
Nem feleltem. Azt akartam, hogy folytassa.
– És mikor elhatároztuk, hogy Párizsba megyünk, azt gondoltam, éhen fogunk halni Párizsban,
és le fogunk zülleni, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb. Én ezt akartam, sokkal erősebben, mint
amennyire ők akarták a kedvenc fiú diadalát, az én dicsőségemet! Azt hittem, el fogunk zülleni.
El kellett volna züllenünk…
– Ó, Nicki… – suttogtam.
– De te nem züllöttél el, Lestat! – rántotta föl a szemöldökét. – Neked nem ártott éhség és
hideg. Magad voltál a diadal! – Ismét kásás lett a hangja a dühtől. – Te nem ittad magad halálra a
kanálisban. Te mindent fejtetőre állítottál! Te kiteljesedtél mindentől, aminek a kárhozatba kellett
volna vinnie, és nem apadt el benned a lelkesedés és a szenvedély – és a fény, örökké a fény! És
ahogy áradt belőled a fény, énbennem mindig pontosan ugyanannyit nőtt a sötétség! Minden
diadalod belém hasított, és tükörképet támasztott magának bennem sötét kétségbeesésből! Aztán
pedig a varázserő, amikor megkaptad a varázserőt, akkor a gúnyolódás netovábbjaként
megoltalmaztál tőle! És mit tettél sátáni hatalmaddal, mint hogy egy jó ember cselekedeteit
majmoltad!
Elfordultam. A vámpírok szétrohantak az árnyékba. A távolban megláttam Gabrielle-t.
Fölemelte fénylő kezét, és intett, hogy jöjjek.
Nicki megérintette a vállamat kinyújtott kezével. Gyűlölet áradt az érintéséből. Szörnyű dolog
a gyűlölködő érintés.
Felzavartad a régi bokor bőregereit, mint egy esztelen napsugár! – suttogta. – És miért? Mi
értelme egy öldöklő szörnyetegnek, kiben a fény lakozik?
Megfordultam, odavágtam. Bezuhant az öltözőbe, jobbját belecsapta a tükörbe, feje a túlsó
falon koppant.
Egy percig összeroppantan hevert az ócska ruhák halmazán, majd visszatért szemébe az
elszántság, ajka lassú mosolyra nyílt. Fölegyenesedett, és komótosan, mint egy méltatlankodó
halandó, megigazgatta kabátját és kócos haját. Én is így csináltam az Aprószentek alatt, mikor
rabtartóim ledobtak a porba.
Ugyanazzal a méltósággal jött felém, és a mosolyához fogható undok förtelmet nem láttam
még soha.
– Megvetlek – szólt –, mindazonáltal te alkottál. Hatalmam tőled vagyon, és én tudom is, mire
használjam, te pedig nem tudod. Végre olyan országban vagyok, hol én győzedelmeskedem!
Immár egyenlőek vagyunk a sötétségben. Te pedig nekem adod a színházat, mert tartozol vele, és
mert adakozó vagy, nemdebár, ki aranyakat osztogat éhes gyerekeknek és akkor sose lássam
többé a fényedet.
Megkerült, és kinyújtotta karjait a többiek felé:
– Jöjjetek, szépségeim, jöjjetek, darabokat kell írnunk, ügyeket kell intéznünk! Mindenfélét
kell tanulnotok tőlem. Én tudom, milyenek igazából a halandók. Komolyan neki kell feküdnünk