Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A suhanc fölnevetett a háta mögött. Csörgődob csilingelt, vékony hangon dúdolt a másik
asszony. Hosszan kacagott a férfi – nevetése kibomló pántlikával szegte útját, amint körbe-körbe
futkosott a ropogó festett vásznak között.
Nicki beljebb nyomult, kialudt mögötte a fény. Nem láttam Elenit. – Fenséges gonoszság! –
mondta. Sugárzott belőle a fenyegetés, fehér ujjai begörbültek, mint karmai egy tengeri
szörnynek, ki miszlikbe téphet bármely pillanatban. – Szolgálni a sötét erő istenét úgy, mint soha,
itt, a civilizáció kellős közepén! Ezért mentetted meg a színházat! Gáláns pártfogásodnak
köszönheti e ragyogó áldozatot. – Ez piszlicsáré dolog. Nagyon csinos és ötletes, de semmi más.
Nem is emeltem föl a hangomat, Nicolas mégis elnémult, és hallgattak a többiek is.
Megrendülésem lassan átolvadt egy másik, nem kevésbé fájdalmas, csupán könnyebben
zabolázható érzésbe.
Megint a körút hangjai. Kihívó düh áradt Nickiből, vibráló pupillákkal meredt rám. – Hazug
vagy, aljas hazug! – mondta.
– Ez ragyogó? Ez fenséges? Elbolondítani, kigúnyolni védtelen haknikat, aztán éjszakánként
öldökölni a régi alantas módon, egyik halott a másik után, nyomorúságosan, kötelező
kíméletlenséggel, hogy fenntartja magunkat? Embert ember is ölhet! Hegedülj mindörökké!
Járjátok, hogy akarjátok. Adjatok nekik valamit a pénzükért, ha ez elfoglal és leköt benneteket az
idők végezetéig! Ez itt csak mutatós és elmés. Egy liget a Sötétlő Erdőben. Semmi más.
– Hitvány hazug! – szűrte a foga között. – Te Isten bolondja, te! Tiéd volt a Sötét Titok, az
égig érő, melyhez képest minden értelmetlen, s mit tettél vele te, mindama hónapokban, míg
egyedül uralkodtál Magnus tornyában? Igyekeztél úgy élni, mint egy jó ember! Egy jó ember!
Olyan közel állt hozzám, hogy meg is csókolhatott volna. Szájából arcomra fröccsent a vér.
– A mecénás! – acsargott. – Ki ajándékokkal halmozza el családját, ajándékokat osztogat
nekünk! – Hátralépett, megvetőn nézett le rám.
– Nos, mi elvesszük e kis színházat, melyet aranyra pingáltál és teleaggattál bársonnyal, és
pompásabban fogja szolgálni a pokol erőit, mint a régi bokor szolgálta valaha. – Megfordult,
ránézett Elenire, a többiekre. – Ki fogunk gúnyolni mindent, ami szent. Még jobban
bemocskoljuk és meggyalázzuk őket. Meghökkentünk és csábítunk, főleg pedig ugyanúgy
kiszipolyozzuk belőlük az aranyat, mint a vért, és őrajtuk növekedünk erősekké.
– Igen! – mondta mögötte a suhanc. – Legyőzhetetlenek leszünk! -Eszelős arccal, fanatikus
pillantással nézte Nicolas-t. – Hírt és nevet szerzünk magunknak az ő világukban!
– És hatalmat – tette hozzá a másik nő –, és megfigyelőállást, honnan tanulmányozhatjuk és
megismerhetjük őket, és csiszolgathatjuk a módját, amellyel végzünk velük a nekünk tetsző
pillanatban.
– A színházat akarom – mondta Nicolas. – Tőled akarom. Szerződést és pénzt, hogy újra
megnyithassam. Famulusaim engedelmeskednek szavamnak.
– Ha akarod, megkaphatod – feleltem. – A tiéd, ha ez segít eltávolítani tőlem téged,
rosszindulatodat és roncsolt eszedet.
Felálltam az öltözőaszaltól, elindultam felé; úgy rémlik, el akarta állni az utamat, de ekkor
valami váratlan dolog történt. Mikor láttam, hogy nem mozdul, haragom felhorgadt, és kicsapott
belőlem, akár egy láthatatlan ököl; ő pedig hátratántorodott, mintha ez az ököl megütötte volna,
és teljes erőből nekirepült a falnak.
Rögtön kiléphettem volna az öltözőből; tudtam, Gabrielle csak azt várja, mikor kövessen. De
nem mentem el. Megálltam, visszanéztem Nicolasra, aki még mindig a falhoz tapadt, mintha nem
bírna mozogni. Engem figyelt, és pillantásából oly töményen, oly semminő szerelmes emléktől
nem hígított tisztasággal áradt a gyűlölet, mint addig soha.