Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Majd hirtelen a fájdalom, az iszony, a minden ellen lázadó lélek sikoltott, és a vámpírok
tüstént eltáncolták: arcuk eltorzult a kíntól, mint a tragédia vésett maszkja a fejük fölött. Tudtam,
hogy ha nem fordítok nekik hátat, elkezdek sírni.
Nem akartam többet látni, többet hallani. Nicki lengett, mintha vadállat volna a hegedű,
melyet nem bír már féken tartani, és nyers, kurta rántásokkal döfködte a vonóval a húrokat.
A táncosok elvonultak előtte, mögötte, körülfogták, és hirtelen megragadták, miközben ő
felkapta a két kezét és magasra tartotta a hegedűt.
Fülhasogató nevetés szakadt fel belőle, teste reszketett, tagjai vacogtak, aztán leszegte fejét,
rám szögezte pillantását, és így rikoltott torkaszakadtából:
– NEKED ADOM A VÁMPÍROK SZÍNHÁZÁT! A VÁMPÍRSZÍNHÁZAT! A
LEGNAGYOBB SZENZÁCIÓT AZ EGÉSZ BULVÁRON!
A többiek hüledezve meredtek rá, de aztán egyazon parancsra megint csak összecsapták a
kezüket és ordítottak. A levegőbe ugráltak, visongtak az örömtől. Átölelték Nicki nyakát, és
összecsókolták. Körbetáncolták és megpörgették. Buzgott és dagadt a nevetés, Nicki magához
ölelte őket, viszonozta csókjaikat, ők pedig hosszú, rózsaszín nyelvükkel nyaldosták arcának
véres verejtékét.
– A Vámpírszínház! – bömbölték oda, Nicolas-t otthagyva, a nem létező nézőseregnek, a
világnak. Pukedliztek a rivaldának, dévaj sikkantásokkal szökdeltek a zsinórpadlásig, hogy
visszhangzó dübörgéssel essenek vissza a deszkára.
A zene utolsó rezgése is elhalt; visítás, lábdobogás, csengőként csilingelő kacagás hangzavara
hömpölygőit a helyén.
Már nem emlékszem, hátat fordítottam-e nekik. Arra se emlékszem, fölmentem-e a lépcsőn a
színpadra, és elsiettem-e mellettük, de nyilván ezt kellett tennem, mert egyszer csak ott ültem
szűk kis öltözőm alacsony, keskeny asztalánál, hátamat a szoba sarkának vetve, felhúzott
lábakkal, homlokomat a tükör hideg üvegének támasztva, és ott volt Gabrielle is.
Hörögve szedtem a levegőt. Bosszantott ez a hang. Láttam mindenféléket, a színpadi
parókámat, a festékpalettát, és rettentő indulatok kéltét-bennem. Ám nem bírtam gondolkozni,
csak fuldokoltam.
Aztán megjelent az ajtóban Nicki, mindkettőnket meghökkentő erővel félretolta Gabrielle-t, és
rám szögezte az ujját.
– Hát hogy tetszik, nagy jó uram? – kérdezte, míg egyre jött felém, folyamatos, hosszú
patakban, mintha egyetlen óriás szót alkotnának buzogtak belőle a szavak. – Hát nem csodás e
ragyogás, e tökély? Nem tisztelné meg a Vámpírszínházat pengő piculával, miből oly tetemes
mennyiséget birtokol? Hát hogy is van ez, „az új gonosz, az üszög a rózsa szívén a halál a
mindenség tengelyén”…
Mániás fecsegésbe csapott át némasága. Szavai már rég elfogytak, amikor ajkáról, mint víz a
forrásból, még mindig áradt értelmetlenül a tompa motyogás. Csillogó vércseppek száradtak
nyúzott, merev arcára, szennyezték nyakán a fehér patyolatot.
Mögötte majdnem ártatlanul nevetgéltek a többiek, kivéve Elenit, aki Nicolas válla fölött
kukucskált, és rettentően próbálta megérteni, mi történt közöttünk igazán.
Nicolas közelebb nyomakodott, és vigyorgó nevetéssel megbökte mellemet az ujjával:
– Na, szólj már! Hát nem érzed a fönséges gúnyt, a géniuszt? – Öklével csapkodta a mellét. –
Tódulni fognak az előadásainkra, teletöltik arannyal a ládafiát, és sose fognak rájönni, minek
adnak menedéket, mi virágzik itt, a párizsi orrok előtt! Rajtuk élősködünk a sikátorokban, és
nekünk tapsolnak a kivilágított színpadon…