Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ugyanakkor tudtam, tévedhetetlenül tudtam, hogy a hegedű azt meséli, mi történt Nickivel.
Felrobbant és meglágyult a sötét, szép lett, mint az izzó parázs, épp csak annyi fényt adott, hogy
látni lehessen, mily irdatlan a sötétség
Gabrielle-nek is erőlködve kellett fegyelmeznie testét e támadás közben. Csukott szemű arca
ráncokba gyűrődött, kezét a fejéhez kapta, oroszlánsörénye lobogott.
De most egy másik hang merült föl a dallam tiszta áradásából. Ők voltak itt. Bejöttek a
színházba, és a kulisszák között osontak felénk.
Hihetetlen csúcsokra hágott a zene, a hang elfulladt egy pillanatra, hogy kiszabaduljon ismét.
A szenvedély és a gondolat ölelkezése régen túlsodorta az elviselhetőség határain, de még egyre
szólt.
Ők pedig lassan előszállingóztak a függöny mögül – elsőnek a fenséges Eleni, utána a kamasz
Laurent, legvégül Félix és Eugénie. Akrobatának csepűrágónak csaptak fel, az ő ruháikat
viselték: a férfiak cakkos szélű pojácazekét, fehér harisnyát, a nők bő bugyogót, fodros mezt,
balettcipőt. Habfehér arcukat harsányra pirosítózták, vakító vámpírszemüket szénnel rajzolták
körül.
Úgy siklottak Nicki felé, akárha mágnes vonzaná őket, a kecses ragadozókat. Szépségük még
pompásabb virágba borult a rivalda gyertyáinak ragyogásában: hajuk csillámlott, arcuk maga volt
az elragadtatás.
A vergődő Nicki lassan megfordult és rájuk nézett. Önkívületben esdekelt a hang, míg
tántorgott, kapaszkodott és harsogott a dallam ösvényén Eleni tágra nyílt szemmel bámulta,
iszonyattal és elbűvölve, majd lassú drámai mozdulattal feje fölé emelte két karját, teste
megfeszült, nyakát elegánsan kinyújtotta. A másik nő megpördült, és térdét fölemelve, lábfejét
lefeszítve megtette az első tánclépést. De a magas férfi vette csak át igazából Nicki zenéjének
ritmusát: fejét ide-oda rángatva úgy hányta-vetette tagjait, mint óriás báb, melyet a
zsinórpadlásról mozgatnak négy madzagon.
A többiek látták ezt. Látták a bulvár bábjátékosait, és hirtelen mind átmentek gépezetbe,
görcsösen rángatva magukat: arcuk kiüresedett, mint a fabáboké.
Gyönyörűségesen hűvös borzongás futott végig rajtam, mintha váratlanul lélegzethez jutottam
volna a zene gyehennájában; felnyögtem, olyan élvezet volt látni, hogyan szakoznak, dobálják
égnek lábukat, és pörögnek a láthatatlan zsinórokon.
Máris megváltozott valami. Nicolas most nekik hegedült, mint ahogy ők is neki táncoltak.
Egy hosszú lépést tett a színpad felé, átszökkent a rivalda füstös csatornáján, és leereszkedett a
vámpírok közé. Hangszerén, csillogó arcán elsikamlott a fény.
Szinkópásan gúnyolódó új motívum rontotta meg a végtelen dallamot; megbicsaklott, még
keserűbb és még édesebb lett tőle az ének.
A bábok körülvették Nicolas-t, mereven rángtak, csoszogtak és bókoltak a deszkákon.
Szétterpesztett ujjakkal, jobbra-balra vetett fejjel forogtak és szökdeltek, míg egyszer csak szívet
tépő szomorúságba váltott át a hegedű. Nyomban megtörtek a fás mozdulatok, lassú, fájó és
harmonikus lett a tánc.
Olyan volt, mintha egyetlen szellem irányítaná őket, mintha egyszerre járnák Nicki
gondolataira és zenéjére; egyszer csak táncra perdült ő is, de közben is húzta tovább. Sebesebb
lett a ritmus, falusi zenész lett Nicolas-ból a nagyböjti örömtűz mellett: a vámpírok párba
fogózkodtak, mint paraszt szeretők. Lobogott az asszonyok szoknyája, a férfiak térdhajtva kapták
őket a magasba, oly mozdulatokkal, akár a leggyöngédebb szerelmesek.
Jéggé fagyva bámultam a látványt: a démoni táncosokat, az ördög hegedősét az embertelen
lassúsággal, sorvasztó bűbájjal mozgó tagokat. Olyan olt a zene, akár a mindent fölemésztő tűz.