Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Üresen sokkal kisebbnek tűnt, pedig ha megtelt, úgy rémlett, nincs is Párizsban színház hozzá
fogható.
Odakint halkan morajlott a forgalmas körút, emberi hangocskák pattogtak szikraként az
alapzaj fölött. Valami nehéz fogat düböröghetett el, mert idebent kissé megborzongott minden: a
gyertyalángok a fényvetőben, a kétfelé húzott hatalmas függöny, a felleges ég alatti szép kertet
ábrázoló háttér vászna.
Elmentem Nicki mögött, aki egyszer se nézett rám, leereszkedtem a kis hágcsón, és elindultam
felé a hegedűvel.
Gabrielle visszatért a kulisszák közé: arcocskája hideg volt, de türelmes. Könnyedén simult
oda a gerendához, akár egy hosszú hajú, különös férfi.
Átnyúltam Nicki vállán, és az ölébe engedtem a hegedűt. Összerezzent, mintha mély lélegzetet
vett volna. Tarkója nekem hanyatlott, lassan fölemelte bal kezét, megragadta a hangszer nyakát,
jobbjába fogta a vonót.
Letérdeltem, a vállára tettem a kezem, és megcsókoltam az arcát. Nem volt emberszaga. Nem
volt emberi melege. Szobra volt az én Nickimnek.
– Játssz! – súgtam. – Játssz most csak nekünk!
Lassan felém fordította arcát, és a Sötét Fortély óta először nézett a szemembe. Gyönge hang
szakadt föl belőle, annyira erőltetett, mintha nem bírna beszélni többé. Elzáródtak a beszéd
csatornái. De aztán megnyalta ajkát, és alig hallhatóan így szólt:
– Az ördög muzsikája.
– Igen – mondtam. – Ha ezt kell hinned, hidd. Csak játssz.
Keze a húrok fölött tétovázott, aztán reszketve végigpengette őket a hangoláshoz. Nagyon
lassan meghúzta a kulcsokat, mintha most jönne rá, tökéletes összpontosítással, hogyan kell ezt
csinálni.
Valahol a körúton gyerekek kacagtak. Fakerekek dübörögtek vastagon macskaköveken, hamis,
éles staccatóval fokozva a feszültséget.
Füléhez szorította a hangszert, és egy örökkévalóságnak tetsző ideig maradt így, majd lassan
fölállt. Kimentem a zenekari árokból a padok közé álltam és bámultam a fekete alakot a
kivilágított színpad meleg fényében.
Szembefordult az üres színházzal, mint annyiszor a felvonásközben, és állához emelte a
hegedűt, majd egy kápráztatóan gyors mozdulattal végighúzta a vonót a húrokon.
Fölzendültek a csendben az első telt akkordok, elnyúltak, sűrűsödtek, a hangzás legmélyéit
szondázták; fölcsaptak, dúsan, sötéten, áthatóan, mintha alkímia varázsolná elő őket a törékeny
hegedűből, míg végül az egész nézőteret elöntötte a dallam tajtékzó áradata.
Keresztülhömpölygött rajtam, átitatta még a csontjaimat is.
Nem láttam Nicolas ujjait, sem a vonó suhogását; én csak hajladozó testét láttam, elkínzott
vonaglását, amint előre-hátra korbácsolja a zene.
Még magasabbra kúszott, sebesebb, áthatóbb lett, mégis tökéletesen szólt minden hang.
Erőlködés nélkül, embernek elképzelhetetlen virtuozitással játszott, és a hegedű nemcsak dalolt,
de beszélt, esdekelt. A hegedű mesét mesélt.
Jajveszékelt a zene, a jövőtől való rettegés gyűrűzött benne, Nicki még szilajabban vonaglott a
delejező táncritmusra. Csapzott haja csillogott a gyertyafényben. Szakadt róla a véres verejték.
Ereztem a vér szagát.
Kétrét görnyedve hátráltam előle; úgy kushadtam a padon, ahogyan a rettegő halandók
lapítottak valamikor ebben a házban énelőttem.