Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azt hiszem, mire odaértem a kastély kapujához, nem voltam többé Lestat. Valaki más
dülöngélt be a csarnokba, vállán a kihűlt tetemmel. A tűz éles fénye bántotta a szememet.
Teljesen kimerültem.
Noha megszólaltam, látván, hogy fivéreim fölemelkednek az asztaltól, anyám megérinti apám
vállát, aki már akkor vak volt, de hallani akarta, mi történt, már nem tudom, mit mondtam.
Színtelen fahangon beszéltem el a történteket, úgy rémlik, nagyon egyszerű szavakkal.
– És aztán… és aztán… – Valahogy így.
Augustin fivérem hirtelen félbeszakította egyhangú darálásomat. Alakját körülrajzolta a
tüzes háttér, ahogy fölállt és elindult felém.
– Maga kis gazfickó – mondta hidegen. – Hol ölt meg maga nyolc farkast? – kérdezte
mérhetetlen undorral.
Ekkor valami fontos dolog történt, mert alighogy kimondta e szavakat, már észbe is kapott,
hogy baklövést követett el.
Talán az arcom tette. Talán anyám suttogó megbotránkozása, vagy hogy a másik fivérem meg
sem szólalt. Bárhogyan is, egyetlen szempillantás alatt a legsajátosabb zavar ömlött el Augustin
arcán.
Makogott valamit, hogy minő hihetetlen, meg is halhattam volna, hogy a cselédek tüstént
melegítsenek levest, meg ilyesmi, de hiába. Azt, ami abban az egyetlen pillanatban történt, már
nem lehetett jóvátenni. Ezután csak arra emlékszem, hogy egyedül fekszem a szobámban. Nem
voltak ott a kutyák, hogy mellettem háljanak, ahogy telente szokták, mert odavesztek. Noha be
sem volt fűtve, úgy, ahogy voltam, mocskosan, véresen bebújtam a dunna alá és mély álomba
merültem.
Napokig nem mozdultam ki a szobából.
Tudtam, hogy a falusiak fölmentek a hegyekbe, megtalálták a farkasokat, és lehozták őket a
kastélyba, mert Augustin elmondta, de én nem válaszoltam.
Talán egy hét telt el így. Amikor el bírtam viselni magam mellett más kutyát, lementem az
ólhoz, és felhoztam két kölyköt, máris termetes állatokat. Attól fogva ők voltak a társaságom,
éjente közöttük aludtam.
A cselédek jöttek-mentek, de nem szóltak hozzám.
Aztán csendesen, majdnem loppal bejött az anyám.
2
Este volt. Az ágyon ültem, az egyik kutya mellettem nyújtózkodott, a másik az ölemben.
Pattogott a tűz.
Akkor végre, ahogy vártam is, bejött az anyám.
Felismertem jellegzetes mozgását az árnyak között, és noha mindenki másra ráordítottam
volna: „Ki innen!”, neki nem szóltam semmit.
Mérhetetlen rajongással imádtam. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is szerette volna.
Különösen azért volt kedves nekem, mert sohasem mondott hétköznapi dolgokat.
„Csukja be az ajtót”, „Egye meg a levesét”, „Rendesen üljön”; ilyet ő soha nem ejtett volna ki
a száján. Folyton olvasott, tulajdonképpen ő volt az egyetlen tanuk ember az egész családban, és
ha mondott valamit, annak mindig megvolt a veleje. Úgyhogy most se haragudtam rá.
Épp ellenkezőleg, kíváncsi voltam: vajon mit mondhat, és mit számíthat az nekem? Nem
kívántam a jelenlétét, gondolni se akartam rá. Néztem tovább a tüzet, nem fordultam felé.
Holott mélyről fakadt megértés uralkodott közöttünk. Amikor megpróbáltam elszökni ebből a
házból, és visszahoztak, utána ő mutatta meg az utat, amelyen elmenekülhettem a fájdalom elől.
Csodákat művelt velem, noha körülöttünk ezt senki se vette észre.