Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Megkerültem oldalt a színpadot. A bársonyfüggöny két szárnya félre volt húzva, tisztán láttam
a sötét alakot a zenekari árokban. Régi helyén ült, ölében összekulcsolt kezekkel. Felém fordult,
de nem vett észre. Most is a semmibe bámult.
Gabrielle különös szavai jutottak eszembe a teremtése utáni éjszakán: mindegyre az az érzése,
hogy ő meghalt, és úgyse változtathat semmin a halandók világában.
Nicolas volt ilyen élettelen és áttetsző, pontosan, mint az a poros bútokkal egybeolvadó,
mozdulatlan, néma szellem, amelyen kis híján keresztülestünk a kísértetház árnyai között; talán a
legijesztőbb rémalak. Néztem, ott van-e a hegedű a padlón vagy a szék mellett, és mikor láttam,
hogy nincs, akkor arra gondoltam: nos, talán van még egy lehetőség. –Maradjon itt, és figyeljen!
– kértem Gabrielle-t. Szívem a torkomban dobogott, amikor körülnéztem az elsötétült
színházban, beszívtam a régi 'Hatot Miért hoztál ide bennünket, Nicki, ide, hol szellemek járnak?
Pont én kérdezem? Én is visszajöttem.
Meggyújtottam az első gyertyát, amelyet a hajdani primadonna öltözőjében találtam. Nyitott
festékes tégelyek hányódtak mindenfelé, ott hagyott jelmezek lógtak a kampókon. Minden szoba,
amelyet bejártam, tele volt levetett kosztümökkel, ott felejtett fésűkkel-kefékkel, vázában
elhervadt virágokkal. Rizsportól fehérlett a padló.
Újból eszembe jutott Eleni és a többiek. Az Aprószentek szaga csapta meg alig érezhetően az
orromat, csupasz talpak félreérthetetlen nyomát láttam a kiszóródott rizsporban. Igen, itt jártak, és
gyertyákat is gyújtogattak. Túlságosan friss volt a viasz illata.
Ha így volt, ha nem, a régi öltözőbe, melyen Nickivel osztoztunk, a lábukat sem tették be.
Még mindig zárva volt. Feltörtem az ajtót, és mintha megütöttek volna. Mindent úgy találtam,
ahogy hagytam.
Rend volt és tisztaság, fényesen ragyogott még a tükör is. Úgy várt itt minden cókmókom,
mint azon az itteni utolsó estén. A kampón ott lógott a vidéken elnyűtt, ócska kabát, ott állt a
gyűrött csizma, katonás rendben sorakoztak a festékes tégelyek; a fából faragott fejen a paróka,
melyet egyedül a színházban viseltem. Kis kötegben Gabrielle levelei, régi francia és angol
újságok, amelyek beszámoltak az előadásról, félig telt borosüveg, beleszáradt parafa dugóval.
És a márványlapos öltözőasztal árnyékában, félig-meddig begyűrve egy ledobott fekete kabát
alá, ott hevert a fényes hegedűtok. Nem, nem az volt, amelyet hazulról hoztunk. Nyilván a drága
ajándékot rejtette, mit később vettem neki „pengő piculán”: a Stradivarit.
Lehajoltam, felnyitottam. Valóban ott volt a gyönyörű hangszer: törékenyen, sötéten csillogott
a hitványságok között.
Vajon elvitték volna Eleniék, ha bejönnek az öltözőbe? Tudták volna, mire képes?
Letettem a gyertyát, óvatosan elővettem a hegedűt, és ahogy ezerszer láttam Nickitől,
feszesebbre húztam a vonón a lószőrt, majd a gyertyával együtt felvittem a színpadra. Ott
lehajoltam, és elkezdtem sorra gyújtogatni a rivalda gyertyáit.
Gabrielle előbb szenvtelenül figyelt, aztán ő is odajött segíteni. Amikor a rivalda gyertyái már
égtek, világot gyújtott a kulisszák mögötti falmélyedésekben is.
Nicki mintha megrezzent volna, bár lehet, hogy csak a növekedő világosság, a színpadról a
sötét nézőtér felé áradó puha fény játszott az arcán Életre keltek a bársony mély ráncai, fénnyé
változtak az ékes kis tükrök páholyokban és a karzat elején.
De gyönyörű is volt ez a kis ház, a mi házunk! Az élet kapuja nekünk halandóknak, és az a
hely, hol végül a pokolba nyitnak kaput.
Mikor befejeztem, odaálltam a kulisszák közé, honnan az aranyozott könyöklőkre, a
mennyezetről függő új csillárra és a boltívre lehetett látni ahonnan úgy tekintett alá a komikus és
a tragikus maszka, mint egyazon nyakról hajtott két arc.