Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Azt nagyon bölcsen tette. Tudtam én, hogy megbízhatok önben. Hová is lennék maga
nélkül? Nézze csak ezeket a rubinokat, pénzzé tudná tenni őket most rögtön? És volna itt eladni
néhány spanyol aranyam, úgy vélem, elég régiek.
Roget eszeveszetten körmölt, kételyei és gyanakvásai felolvadtak mosolyom tüzétől. Úgy
örült, hogy csinálhat valamit!
– Ingatlanomat a Templom bulváron ne adja ki – mondtam. – Természetesen maga jár el
minden ügyemben. És így tovább.
Ingatlanom a Templom bulváron, hol rongyos és reményvesztett vámpírok bujkálnak…
hacsak Armand meg nem találta és el nem égette őket, mint holmi ócska jelmezeket. Erre a
kérdésre is gyorsan meg kell találnom a választ.
Szigorúan embermód fütyörészve jöttem le a lépcsőn, és példa nélkül örültem, hogy végeztem
az undok feladattal. Akkor láttam, hogy Nicki és Gabrielle eltűnt.
Megtorpantam, körbenéztem az utcában.
Egyszerre vettem észre Gabrielle-t és hallottam meg a hangját: egy sikátorból toppant elém a
kisfiús alak, mintha úgy varázsolta volna oda magát a semmiből.
– Elment, Lestat! Eltűnt!
Erre nem tudtam mit válaszolni; valami olyan szamárságot nyögtem, hogy „hogyhogy eltűnt?”
Gondolataim többé-kevésbé elnyomták a szavakat. Ha valaha kételkedtem benne, hogy szereteme,
akkor hazudtam magamnak.
– Épp csak hátat fordítottam, ő meg, akár a villám! – magyarázta Gabrielle. Félig szomorú
volt, félig haragos.
– Nem hallott valami más…
– Nem. Semmit. Egyszerűen túl gyors volt.
– Igen, ha magától ment, és nem vitték…
– Hallottam volna a félelmét, ha Armand ragadja el – makacskodott ő
– De érez-e félelmet? Érez valamit egyáltalán? – Rettegtem és fel voltam bőszülve. A sötétség,
amelyben Nicolas eltűnt, úgy terjengett körülöttünk mint irdatlan kerék, és mi álltunk a
tengelyében. Azt hiszem, ökölbe szorítottam a kezemet, és nyilván tettem valami bizonytalanul
rémült mozdulatot.
– Figyeljen rám! – szólt Gabrielle. – Két dolgon jártatja mindegyre az eszét…
– Mondja.
– Az egyik a máglya az Aprószentek temetője alatt, amelyen majdnem megégették. A másik
pedig egy kis színház – színpad, rivaldafény.
– Renaud-é – mondtam.
Olyanok voltunk mi ketten együtt, akár az arkangyalok. Negyedórába se telt, hogy kiérjünk a
zajos körútra és odakönyököljük magunkat a zsivajgó tömegben Renaud lepusztult színházához.
Hátra kerültünk a művészbejáróhoz.
A deszkát bezúzták, a zárat letörték. Elenit és a többieket azonban nem hallottam, mikor
halkan besurrantunk a folyosóra, mely hátulról kerülte meg a színpadot. Senki sem volt itt.
Talán Armand mégis hazavitte végül a gyermekeit. Ez is miattam történt, mert én nem
akartam magamhoz venni őket.
Csupán a kellékek őserdeje maradt itt: az éjszakát, nappalt, hegyet-völgyet ábrázoló nagy
festett ponyvák, és az öltözők zsúfolt kis cellái, hol itt-ott egy-egy tükör vakított a nyitva hagyott
ajtón beszökő fényben.
Gabrielle egyszer csak keményebben markolta karomat, és a kulisszák felé intett. Arcáról
láttam, hogy nem a többiek azok. Nicki volt ott.