Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Megértem magát, Lestat – szólt halkan. – Higgye el, megértem, de mindent összevetve,
engem e kreatúráknál sokkal inkább érdekelnek az erdei fák vagy a csillagos ég fölöttem.
Szívesebben tanulmányoznám a légáramlatokat vagy a hulló levelek mintáját…
– Pontosan.
– Mindazonáltal nem kell kapkodnunk. Most az a fontos, hogy mi hárman együtt maradjunk.
Bemehetnénk együtt a városba, és szőrmentén előkészíthetnénk utazásunkat. És együtt kell
megkísértenünk azt is, hogy a maga tervének megfelelően, a hegedűvel rázzuk föl Nicolas-t.
Épp róla akartam beszélni. Meg akartam kérdezni Gabrielle-t, mi lappang Nicki hallgatása
mögött, mit tud megsejteni belőle? Ám torkomra forrtak a szavak. Azóta, hogy Gabrielle
kimondta az ítéletet – Megbukott fiam –, egyfolytában csak erre tudtam gondolni.
Gabrielle átkarolt, és visszavezetett a toronyba.
– Nem kell olvasnom az agyában, hogy tudjam, mi van a szívében. Vigyük őt Párizsba.
Próbáljuk megkeresni a Stradivarit. – Lábujjhegyre ágaskodott, hogy megcsókolhasson. – Mi már
az Ördög Útját jártuk, mielőtt ez megtörtént volna, és hamarosan visszatérünk rá.
Nicolas ugyanolyan szófogadóan hagyta magát bevinni Párizsba, ahogyan a többi utasításnak
engedelmeskedett. Szinte önkívületben szállt nyeregbe és lovagolt el velünk; egyedül szélben
lobogó sötét haja és csuklyája látszott élni.
Ettünk a Cité szigetén, és eközben jöttem rá, hogy nem bírom nézni, mikor vadászik vagy öl.
Csüggesztő volt látni azt az alvajáró lagymatagságot, amivel ezeket az egyszerű dolgokat
csinálta. Annyit állapíthattam meg belőle, hogy akár örökké is ellehet így, a mi néma cinkosunk,
ki alig több egy galvanizált hullánál.
Mégis valami váratlan érzés öntött el, míg lovagoltunk együtt a sikátorban. Most már nem
ketten voltunk, hanem hárman. Egész bokor. Csak eszméletre tudnám téríteni…
De először Roget-t kellett meglátogatni. Nekem egymagámnak kellett odaállnom az ügyvéd
elé, úgyhogy odakint hagytam őket, néhány ajtóra a Roget-háztól, és mikor megdöngettem a
kaput a kopogtatóval, felkészültem színházi pályafutásom legrázósabb alakítására.
No hát, ugyancsak hamar megtanulhattam valami nagyon fontosat a halandókról, kik boldogan
hagyják meggyőzetni magukat arról, hogy a világ biztonságos hely. Roget odáig volt örömében,
hogy láthat. Annyira megkönnyebbült azon, hogy „élek, jó egészségnek örvendek”, és még
mindig igényt tartok szolgálatára, hogy el se kezdtem fontoskodó magyarázkodásomat, ő már
bólogatott.
(Ezt a leckét a halandók lelki békéjéről sohasem feledtem. Verheti szét a házat a kísértet,
hajigálhatja a serpenyőket, locsolhatja vízzel a párnát, bongathatja minden szíre-szóra az órákat, a
halandók inkább elfogadják a legnevetségesebb „természetes okot”, mint a logikus
természetfölöttit.)
Szinte azon nyomban kiderült, hogy Roget hite szerint Gabrielle és én a hálószoba
cselédbejáróján át surrantunk ki a lakásból; erre a csinos magyarázatra nem is gondoltam. Így hát
nekem csak az összesodort gyertyartóról kellett makognom valami olyast, hogy anyámat látva
őrjöngtem fájdalmamban, amit Roget tökéletesen meg is értett.
Ami pedig távozásunk okát illeti, nos hát, Gabrielle erősködött, hogy el kar vonulni a világtól
egy kolostorba, és jelenleg is ott tartózkodik.
– Ah, uram, kész csoda, mennyit javult az állapota! Bár láthatná! No de sebaj – Most indulunk
Nicolas de Lenfent-nal Itáliába, tehát szükségünk lesz készpénzre, hitellevelekre, ilyesmire, és
egy batárra, egy nagyon nagy batárra, és egy jó hatosfogatra. Gondoskodjék róla. Péntek estig
szedjen össze mindent. Írjon apámnak, és közölje vele, hogy Itáliába visszük anyámat. Remélem,
apám jól van? – Igen, igen, természetesen. Én csakis a legmegnyugtatóbb híreket…