Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mégis mámoros voltam és elragadtatott. Úgy tetszett, mintha szellemem vérontás nélkül, a
lényemet kettéhasító, a lelkem legtitkosabb, legérzékenyebb pontjai után tapogatózó hang
szerelmében is megízlelhetné Sötét Fortély dicsőségét.
Megint azt akartam kérdezni: mit akarsz tőlem? Hogy lehetne itt meg-bocsátás, mikor annyira
gyűlölködtél, nem is oly rég? A bokrod elpusztult, oly iszonyún, mit el sem akarok képzelni…
Ezt akartam mondani megint.
Ám most se bírtam megformálni a szavakat. Ezúttal tudtam, hogyha próbálkoznék, megtörne
és elhagyna a révület; és a bánat még sokkal rosszabb lenne, mint a vérszomjazás.
Álltam mozdulatlanul, elmerülve ennek az érzésnek a misztériumában De még ekkor is láttam
különös képeket és gondolatokat, melyek nem az enyéim voltak.
Magamat láttam, amint lemegyek a pincébe, és fölkapom szeretett szörny-rokonaim élettelen
testét. Láttam, amint felhurcolom őket a torony tetejére, és odavetem a kiszolgáltatottakat a kelő
napnak. Hiába verték félre értük a pokol harangjait. A nap lecsapott rájuk, és emberhajú üszőkké
perzselte őket.
Elmém visszahőkölt; sírni való kiábrándulással hőkölt vissza.
– Csitulj, gyermek! – súgtam. Hogy fájt a kiábrándulás, a fogyatkozó lehetőség… – Mily
botor vagy, ha engem képesnek tartasz ilyesmire!
A hang megfakult, elhúzódott tőlem, én pedig az utolsó pórusomig magányosnak éreztem
magam. Mintha örökre lehúztak volna rólam minden takarót, és most már mindig ilyen
csupasznak és nyomorultnak kéne lennem.
Valahol messze az erő vonaglását éreztem, mintha a szellem, mely a hangot adta, hatalmas
nyelvként pöndörödött volna vissza önmagába.
– Te álnok! – mondtam hangosabban. – Mily szomorú, hogy ennyire elszámítottad magad.
Miként is mondhattad, hogy te engem kívánsz!
Elment nyomtalanul, én pedig kétségbeesetten vágytam őt vissza, akkor is, ha tusakodnom
kell vele. Ismét érezni akartam azt a lehetőséget, azt a nagyszerű fellobbanást.
Láttam az arcát a székesegyházban: gyermekes volt, majdnem szelíd, mint egy régi Leonardoszenté.
Sötéten csapott át rajtam a balsejtelem.
6
Amikor Gabrielle fölkelt, félrevontam Nickitől, elvezettem az erdő csöndjébe, és elmeséltem
neki mindent, ami tegnap éjszaka történt. Elmeséltem, amit Armand sugalmazott és mondott.
Félszegen szóba hoztam a kettőnk között hallgató csöndet, amely, mint megtudtam, nem fog
megtörni.
– Minél hamarabb el kell hagynunk Párizst – mondtam befejezésül. – Ez a teremtmény túl
veszedelmes. Azok meg, akiknek odaadtam a színházat, azok csak annyit tudnak, amennyire ő
tanította őket. Hadd legyen az övék Párizs, mi pedig, ahogy az öreg királynő mondta, járjuk az
Ördög Útját.
Azt vártam, hogy haragudni fog és ellenséges lesz Armand iránt, ám ő nyugodtan hallgatott
végig.
– Túl sok itt a megválaszolatlan kérdés, Lestat. Én tudni akarom, miként alakult ki ez a régi
bokor, tudni akarok mindent, amit Armand tud rólunk.
– Én viszont, anyám, ellenállhatatlan vágyat érzek hátat fordítani mindennek. Nem érdekel,
miként kezdődött. Lehet, hogy ő maga se tudja.