Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Az idő pedig egyre önállóbbá teszi őket. Okulj belőle. Engem elég könnyen megtalálsz, ha
majd el akarsz jönni hozzám. Végül is hová mehetnék? Mihez foghatnék? Magányossá tettél
megint.
– De én nem…
– De igen! Azt tetted. Te vagy az oka. – Még mindig nem volt benne harag. – Ám én várhatok,
hogy jöjj, kivárhatom, hogy föltedd a kérdéseket, amelyekre egyedül én tudom a választ.
Bámultam rá, magam se tudom, meddig. Mozdulni se tudtam, és nem láttam mást, mint őt.
Újra elöntött a Notre-Dame-ban megismert béke, ismét sikerült megbabonáznia. Túlságosan
kivilágosodott a szoba, ő úszott a fényben, és mintha közeledett volna hozzám, és én közeledtem
volna hozzá, pedig egy lépést se tettünk. Húzott, húzott magához.
Sarkon fordultam, megbotlottam, elvesztettem az egyensúlyomat, de kijutottam a szobából.
Végigszáguldottam a folyosón, kimásztam a hátsó ablakon, és felkapaszkodtam a tetőre.
Úgy vágtattam át a Cité szigetére, mintha üldözne, és csupán akkor csillapult lázas
szívdobogásom, amikor elhagytam a várost.
Zúgtak a pokol harangjai.
A sötét tornyon megcsillant a szürkület első fénye. Kicsiny bokrom nyugovóra tért a
pincekriptában.
Nem nyitottam fel a sírokat, nem néztem meg őket, pedig kétségbesetten szerettem volna
megtenni, csak hogy lássam Gabrielle-t, és megérintsem a kezét.
Egyedül kapaszkodtam fel az oromzatra, hogy meglessem a közeledő reggel égő csodáját,
amit soha többé nem nézhetek végig. Zengtek a pokol harangjai, az én titkos muzsikám…
Ám egy másik hang is eljött hozzám. Megismertem, amíg baktattam a lépcsőn fölfelé, és
álmélkodtam, hogyan képes elérni idáig. Mintha egy dal ívelte volna át, halkan és andalítón, az
irdatlan messzeséget.
Valamikor, évekkel ezelőtt hallottam énekelni az úton egy kis parasztfiút, míg ballagott kifelé
az északra elterülő faluból. Nem sejtette, hogy hallgatja valaki. Egyedül hitte magát a mezőn,
hangja oly erős volt, oly tiszta, hogy mennyei szép lett tőle a régi dal, és már nem számítottak a
szavak.
Ez a hang szólított most engem, a messzeségben kélt magányos hang, mely magába gyűjtött
minden neszt.
Megint megriadtam, de azért kinyitottam a csapóajtót, és fölmentem a tetőre. Selymesen
simogatott a reggeli szellő, álmatagon hunyorogtak az utolsó csillagok. Nem is mennyezetnek,
hanem szüntelenül emelkedő párának tetszett az égbolt. A csillagok is egyre feljebb húzódtak, és
mindjobban összezsugorodtak a párában.
Fölerősödött a távoli hang, mintha hegyek között énekelt volna, és megérintette a szívemet,
ahol a kezem nyugodott.
Úgy hasított belém, mint fénycsóva a sötétbe, és így dalolt: Gyere hozzám; minden meg lesz
bocsátva, csak gyere hozzám. Magányosabb vagyok, mint valaha.
És egy idő után megérkezett a hanggal a korlátlan lehetőség, a csoda, a várakozás érzése, és
elhozta magával Armand képét, aki egyedül állt a Notre-Dame nyitott kapujában. Káprázattá lett
tér és idő. Sápadt fény-foltban lengett a főoltár előtt, hajlékony alak fejedelmi rongyokban,
vibrálva foszlott szét, és nem volt a tekintetében más, mint türelem. Nem volt kripta a temető
alatt, nem tűnt nevetségesnek Nicki szemfájdító fényben úszó könyvtárában a toprongyos lidérc,
ki úgy dobálta el a kiolvasott könyveket, akár az üres kagylóhéjakat.
Talán letérdeltem, és a csorba kövekre hajtottam homlokomat. Láttam, hogy enyészik
fantomként a hold. Nyilván utolérhette a nap, mert fájni kezdtem, és be kellett csuknom
szememet.