Anne Rice Lestat a vámpír - Első

lakást, ha akarja. Mit számít már? A hegedű! Kétségbeesetten igyekeztem a hegedűre gondolni,
hogy ne kelljen látnom ujjának mozgását a szavakon, rebbenetlenül izzó tekintetét.
Hátat fordítottam neki, átmentem a szalonba. Reszketett a kezem. Alig bírtam elviselni, hogy
itt van. Átkutattam mindent, de nem leltem a nyomorult hegedűt. Nicki csinált volna vele
valamit? Nem hinném.
Lapozás, zizegés. Padlóra hulló újság puha susogása.
Azonnal menj vissza a toronyba!
Épp osontam volna el a könyvtár előtt, amikor váratlanul fölharsanó hangtalan kiáltásával
megbénított. Mintha a torkomat kapta volna el egy kéz. Megfordultam, láttam, hogy rám mered.
Szóval szereted a néma gyerekeidet? Hát ok szeretnek-e téged? Ezt kérdezték az összefolyó
visszhangból elővonaglott szavak.
Arcomba szökött a vér. Ránéztem, és úgy borított be a forróság, mint
egy köpeny.
Már minden könyv a földön hevert, ő pedig ott állt, mint egy rém a romok között,
kísértetkövet az ördögtől, akiben hitt. Pedig olyan gyöngéd, olyan fiatal volt az arca.
No látod? A Sötét Fortély sohasem hozza meg a szeretetet, csak a hallgatást. A visszhang
elhalt, beszéde lágyabb, tisztább lett némaságában. Mi úgy szoktuk mondani, a Sátán akarata,
hogy a mester és a tanítvány ne találjanak vigaszt egymásban. Nekünk végül is a Sátánt kell
szolgálnunk.
Minden szava a bőröm alá hatolt. Minden szót titkos, megalázó kíváncsisággal és
gyöngeséggel fogadtam, de nem voltam hajlandó kimutatni.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem haraggal.
Széttörtem valamit, amikor szóltam. E percben jobban féltem tőle, mint korábbi
csatározásaink és vitáink alatt, márpedig én gyűlölöm azokat, akiktől félnem kell, akik tudnak
olyasmit, mit nekem kellene tudnom, kiknek hatalmuk van fölöttem.
– Nemde nem olyan ez, mint mikor nem tudod, hogyan kell olvasni? – kérdezte fennszóval. –
Alkotód, a kitagadott Magnus, mit törődött a te tudatlanságoddal! A legegyszerűbb dolgokat se
árulta el, mi?
Rezzenetlen arccal folytatta.
– Nem így volt mindig? Mikor veszkődött bárki is azzal, hogy megtanítson valamire?
– Az agyamból veszed e dolgokat… – mondtam elrémülve. Láttam magam fiúként a
kolostorban, a számtalan sok könyvet, amelyeket nem tudok elolvasni, a könyvei fölé hajló
Gabrielle-t, aki a hátát fordítja nekünk – Hagyd abba! – suttogtam.
Eltelt egy örökkévalóságnak tűnő idő. Kezdtem szétesni. Újra szólt, d most némán.
Sohasem fogod kedvedet lelni azokban, kiket teremtesz. A csöndben elhidegülés és harag
terem csupán.
Ráparancsoltam magamra, hogy mozduljak, de nem tettem, csak bámultam őt, ki így folytatta:
Te vágysz reám, én vágyók reád, és ebben az egész mindenségben egyedül mi ketten vagyunk
méltók egymáshoz. Nem tudod?
Elnyúltak, fölerősödtek a néma szavak, mint hegedűn a végsőkig kitartott hang.
– Ez téboly – suttogtam. Arra gondoltam, mi mindent mondott, mi mindenért kárhoztatott. A
borzalmakra gondoltam, melyekről a többiek meséltek: hogy a tűzbe taszította követőit.
– Téboly? Akkor menj a némáidhoz. Ebben a pillanatban is egymásnak mondogatják, amit
nem mondhatnak el neked.
– Hazudsz!