Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gyertya égett minden tartóban és a fali fülkékben. Gyertyákat ragasztottak még a fortepianóra
és az asztalra is. A szoba a feje tetején állt.
A polcokról kiszórták a könyveket, néhány kötet darabokra hullott, oldalakat téptek ki belőlük.
A kottákat is ledobálták a szőnyegre. A képek szanaszét az asztalokon, mellettük mindenféle
mütyür, kulcsok és pénz.
Lehet, hogy a démonok verték szét a berendezést, amikor elragadták Nickit? De ki gyújtotta a
gyertyákat? Mi ez az egész?
Füleltem. A lakásban senki… – vagy mégis? De nem hallottam gondolatokat, csupán apró
neszeket. Hunyorogva összpontosítottam egy darabig. Mintha lapoznának, aztán leesik valami.
Kortól merev pergamenlapokat forgatnak ismét, aztán megint koppan a könyv.
Ablakot nyitottam, olyan csendesen, ahogy bírtam. A neszezés folytatódott, de nem lüktetett
gondolat, nem érzett emberszag.
Bár azért szállongott valamilyen szag: erősebb az állott dohányfüstnél És a gyertyaviasznál.
Az a szag volt, amit a vámpírok hoztak magukkal a temetői földből.
A folyosón még több gyertya. A hálószobában gyertyák és rendetlenség: kupacban a
közönyösen eldobált, nyitott könyvek, az ágynemű szét dúlva, a képek asztagban, a szekrények
kibelezve, a fiókok kirángatva.
A hegedű sehol. Ennyit sikerült megállapítanom.
A másik szobában sebesen forgatott lapok percegése.
Bárki volt is ott – én persze tudtam, kinek kell lennie! –, fütyült rám Egy szusszanásnyira se
hagyta abba, amit csinált.
Mentem tovább a folyosón, megálltam a könyvtár ajtajában, és ott láttam őt magam előtt.
Természetesen Armand volt. Én mégis meghökkentem a látásán. Gyertyaviaszt verejtékezett
Caesar márvány mellszobra, gyertyaviasz folydogált a földgömb tarkára festett országain. A
könyvek a szőnyegen nőttek hegyormokká, már csak az utolsó sarokpolcon sorjáztak kötetek Ott
állt Armand, még mindig a régi rongyban, poros hajjal, és énrám ügyet sem vetve, a betűkre
szögezett szemmel, félig nyitott szájjal, a levelet rágó bogár elmélyedésével habzsolta az
oldalakat.
Förtelmes látvány volt, ahogy most a könyveket szipolyozta. Ezt is eldobta, másikat vett elő,
kinyitotta, falni kezdte, embertelen gyorsasággal húzogatva ujját a sorokon.
Akkor hasított belém, hogy ugyanígy vizsgálta meg a lakás minden tárgyát, még az ágyruhát
és a függönyöket, a leakasztott festményeket, a szekrények és fiókok tartalmát is. Azonban a
könyvek töményen adták a tudást. Volt ott a földön Caesar A gall háborújától modern angol
regényekig minden.
De nem is a viselkedése volt igazán borzasztó, hanem a pusztulás, amit okozott; a mélységes
közöny minden iránt, amit elhasznált.
Meg a mélységes közönye irántam.
Befejezte – vagy félbehagyta – az utolsó könyvet, és rátért az alacsonyabb polcon
feltornyozott régi újságokra.
Kihátráltam a szobából, minél messzebb tőle, és báván meredtem a tisztátalan kis alakra. Rőt
haja átcsillogott a szennyen, szeme égett, mint két láng.
Akármily groteszkül festett is a lakás színáradatában, a gyertyák között ez az alvilágból
idetévedt, mocskos kis csavargó, szépsége úr volt mindenek felett. Nem volt szüksége rá, hogy a
Notre-Dame árnyai vagy a kripta fáklyafénye hízelegje körül. E ragyogó világosságban
fölfedeztem benne valami vadságot, amit nem vettem észre azelőtt.
Mérhetetlenül felzaklatott. Egyszerre volt veszedelmes és lenyűgöző. Örök időkig el tudtam
volna nézni, ha nem figyelmeztet egy mindennél erősebb ösztön: Menj innen! Hagyd itt neki a