Anne Rice Lestat a vámpír - Első

ehhez lenne fogható! A körúton mindent kileshettek e város halandó lakóinak szokásaiból! Meg
fogtok tanulni mindent, amire szükségetek lehet.
Kormosszemű fölkacagott, és a többiekre sandított. A férfi mélyen eltűnődött, a másik nő
elábrándozott, a suhanc tétovázott.
– A ti erőtökkel játszva lehettek csepűrágók és akrobaták. Nektek az semmi. Ezer és ezer
embernek mutogathatjátok magatokat, soha nem jönnek rá, kik vagytok!
– Veled nem ez történt, ama kis színház színpadán! – vetette ellen fagyosan a suhanc. – Te
halálra rémítetted őket.
– De csak azért, mert azt akartam – feleltem, és végigborzongott rajtam a kín. – Az az én
tragédiám. De ha akarom, el tudok bolondítani bárkit, és ti szintúgy.
Zsebembe nyúltam, elővettem egy marék aranyat, és odanyújtottam a sötét szemű asszonynak.
Két kezét tartotta alá, és úgy bámulta a pénzt, mintha perzselné. Fölnézett. Magamat láttam a
szemében, amint állok Renaud színpadán, és utcára űzöm hajmeresztő mutatványaimmal a
tömeget.
Ő azonban valami mást forgatott a fejében. Tudta, hogy a színház üres, és én elküldtem a
társulatot.
Fontolgattam én is egy másodpercig, hagytam, hogy kétszeres erővel járjon át a kín. Vajon
érzik a többiek? Egyébként, mit számít?
– Igen, kérlek! – mondta a csinoska. Előrenyúlt, és megérintette kezemet hűvös, fehér ujjaival.
– Engedj be a színházba! Kérlek! – Elfordult, a hátsó ajtót bámulta.
Engedd be őket. Hadd táncoljanak a sírodon.
Bár lehet még odabent régi jelmez, levetett maszka, hiszen a truppnak fölösen van pénze új
cicomára, avas, fehér festék tégelyszámra, víz a hordókban: az elutazás lázában otthagyott
ezernyi kincs.
Zsibbadtan álltam, nem bírtam gondolkozni, nem akartam hátranézni, és magamhoz ölelni,
ami itt történt valaha.
– No jó – szóltam végül, és úgy fordítottam el tekintetem, mintha megzavart volna holmi
csekélység. – Ha akartok, bemehettek a színházba. Használjátok, amit ott leltek.
Kormosszem közelebb lopakodott, és hirtelen a kezemre tapasztotta a száját.
– Ezt nem fogjuk elfelejteni! – ígérte. – Engem Eleninek hívnak, ez a kölyök itt Laurent, a
férfi neve Félix, az asszonyé Eugénie. Ha Armand ellened fordul, velünk találja szembe magát.
– Remélem, fogtok boldogulni – mondtam, és különös módon szívből kívántam nekik. Nem
tudom, hogy ők, az ő Sötét Útjaikkal és Rítusaikkal ezt a poklot kívánták-e maguknak, amelyben
most égünk egymás mellett.
Őket is úgy rángatták bele, mint engem. Most már jöjjön, aminek jönnie kell a Sötétség
Gyermekei vagyunk mindannyian.
– De aztán okosan viselkedjetek! – intettem őket. – Áldozatot sose hozzatok ide, és ne is
öljetek a közelben. Használjátok az eszeteket, és vigyázzatok a rejtekre.
Hajnali háromkor lovagoltam végig a Szent Lajos-sziget hídján. Jó sok időt elpocsékoltam.
Most meg kellett keresnem a hegedűt.
Ahogy közeledtem a rakparton Nicki házához, már éreztem, hogy valami baj van. Az ablakok
vakon bámultak. A függönyöket leszaggatták. Mégis ragyogott a ház, mintha százával égetnék a
gyertyát odabent. Roppant különös! Roget még nem vehette át a lakást. Nem telt még el annyi
idő, hogy azt hihesse, Nicki valamilyen gálád merénylet áldozata lett.
Gyorsan felkapaszkodtam a tetőre, leereszkedtem a falon egy udvari ablakig, és láttam, hogy
onnan is letépték a függönyt.