Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Néztem csak Gabrielle-t, és az járt az eszemben, mily dicső látvány volt, mikor őt varázsolta át
a Sötét Fortély, miként adta vissza ifjonti szépéét tette megint azzá az istennővé, ki apró
gyerekkoromban volt. Nickyt látni annyi volt, mint halálát nézni végig. „ Gabrielle túlságosan is
megértette. Nem kellett belőlem kiolvasnia.
Lassan átöleltük egymást.
– Legyen óvatos – mondta.
Egyenesen a lakásra kellett volna mennem, hogy megkeressem a hegedűt. Meg ott van még az
én szegény Roget-m is, akivel tárgyalnom kell. Elő kell adnom egy csomó hazugságot. És egyre
inkább úgy tűnt, hogy csakugyan el kell mennünk Párizsból.
Mégis órákat piszmogtam. Végigportyáztam a Tuileriákat és a bulvárokat, azzal hitegetve
magam, hogy nincs is bokor az Aprószentek alatt, Nicki is él valahol, épen és egészségesen, és
Párizs az enyém megint.
Ám egyre csak utánuk hallgatóztam. Az öreg királynőn járt az eszem. És ott hallottam meg
őket, ahol a legkevésbé számítottam rájuk: a Templom bulváron, Renaud színházának közelében.
Különös, hogy ide merészkedjenek, a fényes helyekre, ahogy ők hívják. Néhány pillanat
múlva azt is tudtam, hogy a színház mögött bujkálnak. Ezúttal nem áradt felőlük rosszindulat,
csupán kétségbeesett izgalom, amikor megérezték, hogy a közelben vagyok.
Megpillantottam a fekete szemű, boglyas hajú, formás vámpírasszony fehér arcát. A
sikátorban lapított, a művészbejáró mellett, és most előreszökkent, hogy integessen.
Lovagoltam fel-alá egy darabig. A bulvár olyan volt, mint tavaszi estéken szokott lenni:
folyamatosan áramló hintók, sok száz őgyelgő, falkákban az utcai zenészek, csepűrágók,
akrobaták; fényesen kivilágított színházak csalogatták nyitott ajtóval a tömeget. Ezt hagyjam ott,
hogy e fajzatokkal értekezzek? Hallgatóztam. Négyen voltak, és türelmetlenül vártak rám.
Borzasztóan féltek.
Na jó. Megfordítottam a lovat, bevágtattam a sikátorba, a színház mögé, ahol ők a kőfalhoz
tapadtak.
Meglepetésemre ott volt a szürke szemű suhanc, akinek egészen hűdött volt az arca, egy
magas, szőke férfi vámpír és egy jóképű asszony, mindketten rongyokban, mint a leprások. A
fekete szemű csinoska vitte a szót, az akit megnevettettem kis tréfámmal a temetői kripta
lépcsőjén.
– Segítened kell nekünk! – suttogta.
– Kell-é? – A kancát próbáltam nyugtatgatni. Nem tetszett neki a társaság. – Miért kellene
nekem segíteni rajtatok?
– Mert ő elpusztítja a bokrot – mondta a fekete szemű.
– Elpusztít bennünket… – szólt a suhanc, de nem nézett rám. A követ bámulta maga előtt, és
agya villanásokban tolmácsolta, mi történt: láttam a meggyújtott máglyát, és Armand-t, amint a
lángokba parancsolja híveit.
Igyekeztem elhessegetni, de most már mind a négyen küldték a káprázatokat. A kormos
szemű, csinos vámpír egyenesen belebámult az arcomba, úgy próbálta minél élesebbre állítani a
képet: Armand egy elszene-sedett fustéllyal hadonászva vezeti a máglyára a többieket, és
ugyanazzal lökdösi vissza őket a lángokba, mikor kétségbeesetten próbálnak menekülni.
– Drága jó Istenem, hiszen tizenketten voltatok! Hát nem tudtatok harcolni?
– Mi tudtunk, és itt is vagyunk – mondta a nő. – Egyszerre hatot égetett el, mi, többiek közben
elszöktünk. Ijedtünkben mindenféle furcsa helyre bújtunk el a nap elől. Még sose csináltunk ilyet,
hogy ott hagyjuk megszentelt sírjainkat. Azt se tudtuk, mi lesz velünk. És mikor felkeltünk, ő ott
volt. Megint sikerült elpusztítania kettőt, úgyhogy mi maradtunk csak. Feltörte még a mélységes