Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Megforgattam a csatacsillagot, a tüskés vasgolyó pörgött. Hallottam hörgő lélegzésemet.
Térdem megrogyott, mintha előre akarnék vetődni. Célba vettem az állat állkapcsát, minden
erőmből odasújtottam, de épp csak horzsoltam.
A farkas félreugrott. A másik hol előreszökkenve, hol elhátrálva keringett körülöttem. Felém
lendültek, olyan közel, hogy sújtanom kelljen a pengével és a csatacsillaggal, aztán újra
megfutottak.
Nem tudom, meddig csináltuk, de átláttam a stratégiájukat. Ki akartak fullasztani, és megvolt
hozzá az erejük. Elszórakoztak velem.
Forogtam, csaptam, hátráltam, kis híján térdre estem. Talán félóráig ha tartott, bár ilyenkor
megszűnik az idő.
Már ingadoztam a lábamon, amikor végső kétségbeesésemben kijátszottam az utolsó kártyát.
Sziklamereven megálltam, leengedett fegyverekkel. Ők pedig, ahogy reméltem, jöttek, hogy
megöljenek.
Az utolsó pillanatban lendítettem meg a csatacsillagot, hallottam, amint csontot zúz a golyó,
láttam jobb oldalt a hátranyakló fejet, és a széles pengével felhasítottam a farkas torkát.
A másik már ott volt mellettem. Agyara beletépett a nadrágomba. Még egy pillanat, és
kificamítja a lábamat. Ámde én belecsaptam a pofájába a csatacsillaggal, és kiütöttem a szemét.
Elengedett. Hátraszökkentem, így elég helyem lett, hogy ismét használhassam a kardot, amelyet
markolatig merítettem az állat mellébe.
Ezzel vége volt.
A falka elpusztult. Én éltem.
Már csak a tulajdon lélegzetemet és a néhány lépésnyire haldokló kancám fülsértő sikolyát
lehetett hallani a hóborította, kihalt völgyben.
Nem tudom, ép eszemnél voltam-e. Nem tudom, gondolatok voltak-e egyáltalán, amelyek
átvillantak rajtam. Legszívesebben levágtam volna magamat a hóba, aztán mégis otthagytam a
döglött farkasokat, és elindultam a haldokló kanca felé.
Amint a közelébe értem, fölemelte a fejét, erőlködött, hogy föltápászkodhassék mellső lábaira,
és újból azt a rimánkodó, fülrepesztő, visszhangos jajszót hallatta, amely mintha fölkiáltott volna
az égbe. Én pedig álltam a fehér hóban, bámultam kapálózó mellső lábait, megtöretett sötét testét,
melyből már elszállni készült az élet, égnek emelt orrát, lesunyt fülét, óriási, ártatlan szemét,
amelyet körbe forgatott, míg torkán felszakadt a harsogó nyerítés. Akár egy bogár, amelyet félig
beletapostak a padlóba, csakhogy ő nem bogár volt, hanem az én vergődő, szenvedő kancám.
Megint fel akart állni.
Lecsatoltam a nyeregről a karabélyt, és megtöltöttem. És miközben ő a fejét dobálva, egy
utolsó éles sikollyal még egyszer megpróbált fölemelkedni, átlőttem a szívét.
Nem szenvedett tovább. Mozdulatlanul elnyúlt a hóban, patakzott belőle a vér. A völgy
elcsendesült. Vacogtam. Ronda, fuldokló hangot adtam, csak később döbbentem rá, hogy dől
belőlem az okádék. Elborított a farkasok szaga és a vérszag. Majdnem elestem, mikor lépni
próbáltam.
De minden tétovázás nélkül visszamentem a döglött farkasok közül ahhoz, amelyik majdnem
megölt, az utolsóhoz, a nyakamba kanyarítottam, és elindultam az ösvényen hazafelé. Két órán át
mehettem.
Ezt megint nem tudom, ám hazatérés közben ismét átvonult az agyamon minden, amit
tanultam vagy éreztem, míg küzdöttem a farkasokkal. Ahányszor megbotlottam és elestem,
mindannyiszor keményebb és rosszabb lett bennem valami.