Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gabrielle tűnt fel az ajtóban, a fémszín tenger és az egyetlen tanú, a magányos madár
látomásának emléke mögött. Haja a Szűzanya aranyfátylaként omlott a vállára, és annyit mondott
mélységes szomorúsággal:
– Megbukott, fiam.
Éjfélre nyilvánvaló lett, hogy nem fog beszélni, nem reagál a hangra, még mozogni se bír
majd magától. Ott maradt, ahová tették, mint egy faszent. Ha fájt is neki a halál, egyetlen jellel
sem árulta el. Ha örömét lelte az új látásban, megtartotta magának. Még a szomjúság sem
ösztökélte mozgásra.
Gabrielle órákig némán figyelte, aztán kézbe vette, megcsutakolta, új ruhába öltöztette. Fekete
gyapjút választott neki, egyikét kevés komoly ruháimnak, hozzá egyszerű patyolatot, amelytől
olyan sajátos külseje lett,
Mint egy kicsit komolykodó, kicsit naiv ifjú papnak.
Elnéztem őket a kripta csöndjében, és bizonyosan tudtam, hogy ők hallják egymás gondolatait.
Gabrielle egyetlen szó nélkül csinosítgatta, majd egyetlen szó nélkül küldte vissza a padra, a tűz
mellé.
– Már vadásznia kellene – mondta végül, és egy pillantást vetett rá; Nicolas pedig fölállt, rá se
nézve, mintha madzagon rángatnák.
Bénultan bámultam utánuk. Hallottam, mint mennek le a lépcsőn. Ekkor utánuk osontam, és a
kapu rácsaiba kapaszkodva lestem őket, a két kecses kísértetet, ahogy tovasurrannak a mezőn.
Körülvett, fagyos bilincsbe vert az éjszaka üressége. Még a kandalló tüze sem tudott
fölmelegíteni.
Üresség és csönd: ezt akartam, csak hogy egyedül lehessek a párizsi rémületes küzdelem után.
Csönd volt, engem pedig kiéhezett állatként marcangolt a felismerés, hogy látni se bírom többé
Nicolas-t.
5
Amikor másnap este kinyitottam a szemem, már tudtam, mit kell csinálnom. Nem számít,
bírom-e látni, vagy se. Én tettem ilyen– né. Valahogy föl kell ráznom a kábultságból. A vadászat
sem változtatta meg, noha láthatólag eleget ölt és eleget ivott. Nekem kell megoltalmaznom a
hirtelen csömörtől, amit én is átéltem; be kell mennem Párizsba, és el kell hoznom az egyetlen
dolgot, ami föltámaszthatja.
A hegedű volt az egyetlen, amit szeretett életében. Talán most is eszméletre tér tőle. Ha a
kezébe adom, megint akar majd muzsikálni, ki akarja próbálni új tudását. Akkor majd minden
megváltozik, és az én szívem is fölenged talán.
Mondtam Gabrielle-nek is, amint felébredt, hogy mit akarok tenni.
– És a többiek? – kérdezte. – Nem mehet be Párizsba egyedül.
– De igen. Önre itt van szükség őmellette. Ha megint idejönnének a kis átokfajzatokm amilyen
állapotban most van, még kicsalogathatnák a szabadba. Egyébként is látni akarom, mi történik az
Aprószentek alatt. Tudni akarom, csakugyan béke van-e közöttünk.
– Nem tetszik ez nekem, hogy elmegy – csóválta a fejét. – és mondom, ha nem lennék
meggyőződve róla, hogy szót kell még váltanunk a vezérrel, és van mit tanulnunk tőle és az
öregasszonytól, már ezen az éjszakán elhagynám Párizst.
– Mit tanulhatunk mi azoktól? – kérdeztem fagyosan. – Hogy igazából a Nap forog a Föld
körül? Meg hogy a Föld lapos? – Aztán elrestelltem magam csípős válaszaimon.
Azt azért elárulhatták volna, miért hallják vámpírgyermekeim egymás gondolatait, holott én
nem hallom őket. De annyira búnak eresztettem a fejem, amiért így iszonyodom Nicolas-tól,
hogy meg se fordult a fejemben ilyesmi.