Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Arca rángatózott. Elmondatlan szavak törtek fel belőle a szerelemről.
Mélységes elfogódottság lett úrrá rajtam. Némán, halálos erővel tudatosodott bennem, hogy
nekem hatalmam van e halandó fölött, és ezt ő is tudja. Szerelmem izzásig hevítette erőm tudatát.
Perzselő szégyenkezés járt a nyomán, majd ez is átcsapott valami másba.
Ismét a kulisszák mögött álltunk; ott voltunk abban az auvergne-i kis falusi fogadóban. Már
nem csupán a vér szagát éreztem, de a váratlan rémületét is. Hátrált egy lépést, és ez az egyetlen
mozdulat ugyanolyan magasra szította bennem a lángot, akárcsak megsebzett arcának látása.
Valahogy kisebb, törékenyebb lett; ennek ellenére sose volt ilyen erős, ennyire csábító.
Elindultam felé. Arca kifejezéstelenné üresedett, szeme áttetszővé tisztult. Elméje megnyílt,
mint Gabrielle-é, és egy kurta pillanatra fölvillant előttem közös életünk, ahogy beszélgetünk a
padlásszobában, míg a hópaplanos háztetőkre szúrósan néz le a hold, vagy kószálunk a párizsi
utcákon, kézről kézre jár a bor, leszegett fejjel feszülünk neki az első téli szélnek, mely arcunkba
vágja a havas esőt, és hol van még a férfikor meg a vénség
– és ebben a nyomorúságban, még ebben a halandó nyomorúságban is oly sok az öröm, az
igazi halhatatlanság, az igazi örök élet. Ám a pillanat elfakult arcának vibráló derengésében.
– Jöjj hozzám, Nicki! – súgtam, és hívogatón emeltem föl a két kezem.
– Ha akarod, jönnöd kell…
Madár röppent ki egy üregből, és elszállt a nyílt tenger fölött. Volt valami ijesztő a madárban
és a hullámok végtelenségében. Egyre magasabbra szárnyalt, és ezüst lett az ég, majd megkopott
az ezüst és lett belőle sötét. Ha este van, sötét van. Igazán, de igazán nincs ebben semmi
félnivaló. Áldott sötétség! Ereszkedett alá, fokozatosan, feltartóztathatatlanul, és nem volt alatta
semmi. Az az egyetlen apró lény károgott csak vészt jósolva a szélben a nagy pusztaság fölött,
ami a világ. Üres barlangok, üres partok, üres tenger. Amit nézni, hallani, fogni szerettem, mint
eltűnt egy szálig, vagy nem is létezett soha; a madár pedig szitálva, körözve szállt egyre
magasabbra és otthagyott engem – vagy inkább a semmit –, az egyetlen szem üres feketeségébe
zárult, értelem és történelem nélküli világban.
Jajgattam, ám nem volt hangom. Szájam megtelt vérrel, olthatatlan szomjúsággal nyeltem és
nyeltem, és azt szerettem volna mondani, igen most már értem, már értem, mily szörnyű, mily
elviselhetetlen a sötétség Nem tudtam. Nem tudhattam. Madár száll a sötétségben a sívó part
felett a végtelen tengeren. Ne engedd, édes Istenem. Ez rosszabb mint a rettegés a fogadóban.
Rosszabb mint a sebesült ló üvöltése a hóban. A vér azonban vér volt, és a szív, a gyönyörűséges,
már ott repesett az ajkamon.
Most van a pillanat, szerelmem. Most lenyelhetem az életet, amelyet szíved szivattyúz felém,
és átküldhetlek az enyészetbe, hol nincs megértés és megbocsátás, vagy magamhoz vehetlek
téged.
Ellöktem, lógott a kezemben, mint a rongy, ám ez nem törte meg a látomást. Átölelte a
nyakamat, arca izzadt, szeme fennakadt; aztán kilövellt a nyelve, és fáradhatatlanul nyalta a
sebet, amelyet magam hasítottam neki a torkomon. Éhes volt.
Kérlek, távoztasd el tőlem a látást! Ne legyen repülés a magasságba, ne legyen ferdére dőlt
fakó vidék, sem értelmetlen károgás az üvöltő szélben. A fájdalom semmi ehhez a sötétséghez.
Nem akarok… nem akarok…
Már oszladozott. Lassan oszladozott.
Aztán vége lett. Leereszkedett most is, akár Gabrielle-nél, a csönd fátyola. Hallgatás. Levált
rólam. Eltartottam magamtól, ő pedig kezét ajkához kapva majdnem összeesett. A szája nyitva
volt, és noha vért ivott, valami szárazon zörgő hang tört fel rajta, meddő jajgatás.