Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Te és a te fecsegésed a jóságról! – Halk, sistergő hang, szikrázó szem. – A te fecsegésed a
jóról és a rosszról, hogy mi az igaz és mi a hamis, és a halál, ó, igen, a halál, a borzalom, a
tragédia…
Szavak. Gyűlölet feltornyosuló árjából fakadó szavak, mint árban nyíló virágok visszahajló,
szétbomló szirmai:
– … te pedig megosztottad véle, adá az uraság fia az uraság hitvesének a jeles kincset, a Sötét
Ajándokot. Akik a kastélyban élnek, mind osztoznak a Sötét Ajándokban – őket sose hurcolták az
égetőre, hol emberhájban gazol a láb, ha kihunyt a máglya, nem, öld csak meg a banyát, ki már
nem lat varrni, és a félkegyelmű fiút, aki szántani se jó. És nekünk mit ád az uraság fia, a
Farkasölő, aki jajgatott az égetőn? Pengő piculát! Elég az nekünk!
Borzongás. Verejtékben ázó ing. Szakadt csipkén átcsillanó, feszülő hús. Már a látványa is
észbontó, a szíjas izmú, karcsú felsőtest, amelyet a szobrászok úgy szeretnek megfaragni, a
rózsaszín bimbók a sötét bőrön.
– E hatalom – úgy fröcsköl, mintha egész nap változatlan hévvel mondta volna a szavakat, és
már az se számítana, ha itt vagyok –, e hatalom mely értelmetlenné tesz minden hazugságot, e
sötét hatalom, mely mindenek fölébe nő, ez igazság, melyben eltöröltetnek… Nem! Ez csak szó.
Nem igazság.
A borospalackok kiürültek, az ennivaló eltűnt. Sovány karjai megacélosodtak a küzdelemre –
de mily küzdelemre? –, barna haja kibomlott a szalagból, óriási szeme üvegesen csillogott.
Hirtelen nekirontott a falnak, mintha azt kellene áttörnie, hogy elszökhessen előlem – ivászat
elmosódó emléke, bénultság, önkívület –, de rögtön visszarándult megint, imbolyogva nyúlkált,
nem létező tárgyakban keresve kapaszkodót.
Most elhallgatott. Valami megroppant az arcában.
– Hogy bírtad megtagadni tőlem! – suttogta. Gondolatok ódon mágiáról, fényes legendákról,
valamely földöntúli hatalmas tartományról, árnyak paradicsomáról, titkos tudományok
mámoráról, hol elszürkül a természetes, nem csoda többé az őszi hulló levél, a napsütés a
gyümölcsösben.
Nem.
Tömjénként szállt belőle az illat, úgy árasztotta, mint hőt és füstöt a templomi gyertya. Dobolt
a szív meztelen mellének bőre alatt. Feszes hasa csillogott a verejtéktől, verejték szennyezte a
széles övet. Sós vér. Alig kaptam levegőt.
Mi lélegzünk. Lélegzünk és ízlelünk és szagolunk és érzünk és szomjazunk.
– Semmit sem értettél meg. – Lestat mondja ezt? Úgy hangzott, mintha egy másik démon,
fertelmes fajzat majmolná az emberi hangot. – Semmit sem értettél abból, amit láttál és hallottál.
– Én mindenemet megosztottam volna veled! – Ismét felforrt benne a düh. Kinyújtotta a kezét,
és azt suttogta: – Te nem értetted meg soha!
– Vedd életedet, és menj innen. Fuss!
– Nem látod, hogy ez mindent igazol? Pusztán az, hogy létezik, maga is bizonyság: tiszta
gonosz, isteni gonosz! – Diadal a tekintetében. Hirtelen hozzám kapott, és megragadta arcomat.
– Ne gúnyolódj! – mondtam, és megütöttem, olyan erővel, hogy hátratántorodott,
meghunyászkodva, némán. – Mikor nekem felkínálták, azt mondtam: nem. Hallod? Azt
mondtam, nem! Utolsó lélegzetemmel is azt mondtam: nem!
– Mert mindig is bolond voltál! Mindig mondtam! – Már gyengült; kétségbeeséssé csapódott
le féktelen dühöngése. Ismét fölemelte a karját, majd megtorpant. – Olyan dolgokat hittél,
amelyek nem voltak fontosak – szólt majdnem gyöngéden –, de volt valami, amit nem vettél
észre. Lehetetlen, hogy magad se tudd, mivel vagy megáldva! – Azzal már olvadt is könnyekké
szemének üveges fénye.