You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
Ekkor Gabrielle mintha mondott volna valamit. Ne csinálja!<br />
4<br />
Ahogy fölébredtem, rögtön hallottam a kiáltozását. Verte a tölgy fa ajtót, engem átkozott,<br />
amiért fogva tartom. Hangja megtöltötötte a tornyot, illata átszivárgott a kőfalon. Zamatos volt, ó,<br />
mily zamatos, az élő hús és vér szaga! Az ő húsa és vére! Gabrielle még aludt. Ne csinálja!<br />
Gyűlölet szimfóniája, őrület szimfóniája árad a falakon át; a filozófia erőlködve próbálja<br />
kordában tartani, szavakba oldani a vérfagyasztó képeket, a kínzást…<br />
Kiléptem a lépcsőre, hol a jajgatás és emberszag örvénye fogadott.<br />
Benne volt e szagban minden illatemlék: az asztal fájáé a délutáni napfényben, a vörösboré, a<br />
kis tűzrakásból kanyargó füsté.<br />
– <strong>Lestat</strong>! Hallasz engem? <strong>Lestat</strong>! – Újból öklével döngette az ajtót.<br />
Gyerekkori tündérmese emléke: az óriás azt mondja, emberszagot érez a barlangjában.<br />
Iszonyat. Tudtam, hogy meg fogja találni az embert. Hallottam, miként közelít lépésről lépésre az<br />
emberhez. Én voltam az ember.<br />
Csak most már nem.<br />
Füst és só és hús és lüktető vér.<br />
– Ez az égető! Hallasz, <strong>Lestat</strong>? Ez az égető!<br />
Régi titkok fojtott remegése, szerelem, dolgok, melyeket mi tudtunk, éreztünk csupán. Tánc az<br />
égetőn. Tagadod? Tudod-e tagadni, ami köztünk történt?<br />
Távolítsa el Franciaországból! Küldje át az Újvilágba! És aztán? Egész életében egyike lesz<br />
azoknak a kissé mulatságos, de egészében fárasztó halandóknak, kik szellemeket láttak, folyton<br />
róluk beszélnek, és senki sem hisz nekik. Súlyosbodó őrület. Falu bolondja lesz-e végül, az a<br />
fajta, kit a banditák és bérgyilkosok is kímélnek? Aki szennyes kabátban hegedül majd Port-au-<br />
Prince utcáin?<br />
Játsszon bábjátékost megint” – mondta Gabrielle. Az voltam? Senki se fogja elhinni őrült<br />
meséit.<br />
Csakhogy ő tudja, hol hálunk, anyám. Ismeri nevünket, fajtánk nevét – sokat tud rólunk.<br />
Sohasem fog szép békésen átmenni egy másik országba. Azok pedig utánamehetnek; soha többé<br />
nem lesz nyugta tőlük. Ők hol vannak?<br />
Baktattam fölfelé a lépcsőn a visszhangzó kiáltások örvényében, kinéztem a rácsos kisablakon<br />
a mezőre. Újra jönni fognak. Jönniük kell. Először egyedül voltam, aztán itt volt velem Gabrielle,<br />
most pedig itt vannak ők. Nem az a lényeg, hogy Nicolas is akarja? Nem azt sikoltozta folyton,<br />
hogy én megtagadtam tőle az erőt?<br />
Vagy hogy megvan az ürügy, hogy elvegyem, mint kezdettől akartam? Nicolas, szerelmem!<br />
Vár az örökkévalóság! A halál fenséges és nagyszerű örömei várnak reád.<br />
Mentem a lépcsőn őfeléje, és dalolt bennem a szomjúság. Pokolba a jajgatásával! A szomjúság<br />
dalolt, és én hangszere voltam csupán e dalnak.<br />
Formátlan átokká folytak össze a kiáltások, tompán tagolva azt a bánatot, melyet meghallanom<br />
nem volt szükségem hangra. Olyan isteni érzékiséggel patakzottak a száján a tört szótagok, akár a<br />
vére a szívén át.<br />
Fölemeltem a kulcsot, beleillesztettem a zárba. Ö elhallgatott, gondolatai visszahúzódtak,<br />
miként a kagyló rejtelmes kis fodrai szippantják vissza az óceánt.<br />
Öt próbáltam látni a szoba árnyaiban és nem azt – a szerelmet, a vágyakozás gyötrelmesen<br />
fájó hónapjait, a rettentő ínséget, melytől nincs szabadulás, a gyönyört. A halandót próbáltam<br />
látni, aki nem tudja, mit mond, amikor vadul néz rám:
Change language