Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Majd akkor értesz meg mindent a szeretetben – folytatta az öreg Királynő –, mikor gonosz
léssz és gyűlöletes. Ez a te halhatatlanságod, gyermek. A mindig mélyülő megértés. – Az ég felé
dobta a karjait, és vonított.
– Vigyen el benneteket az ördög! – Fölkaptam Gabrielle-t, Nickit, és vittem őket az ajtó felé. –
Ti már úgyis a pokolban vagytok, és én most itt hagylak benneteket a pokolban.
Átvettem Nicolas-t Gabrielle-től, és futottunk a katakombán át a lépcső felé.
A vén királynő eszeveszetten hahotázott a hátunk megett.
Lévén pedig ember, mint talán Orpheusz, megtorpantam és hátranéztem.
– Siess, Lestat! – súgta a fülembe Nicolas. Gabrielle kétségbeesetten intett, hogy menjek már.
Armand nem mozdult. A vén királynő ott állt mellette, és még mindig kacagott.
– Ég veled, bátor gyermek! – rikoltotta. – Járjad bátran az Ördög Útját ameddig teheted!
Riadt szellemekként hussantak szét a hideg esőben a vámpírok, amikor előrontottunk a
kriptából. Leesett állal néztek utánunk, ahogy kisiettünk az Aprószentek temetőjéből a népes
párizsi utcákra.
Percek alatt loptunk egy fogatot, és már robogtunk is ki a városból.
Egyfolytában hajszoltam a lovat, pedig olyan halálosan kifáradtam, mintha a valóságban nem
lett volna természetfölötti erőm. Minden bozótnál, minden kanyarnál vártam, mikor pillantom
meg ismét a körénk rajzó piszkos démonokat.
Egy vidéki fogadóban valahogy sikerült ételt-italt szereznem Nicolas-nak, és takarót is, hogy
ne fázzék.
Még jó sok volt hátra a toronyig, amikor elvesztette az eszméletét. Én vittem föl a lépcsőn
abba a cellába, ahol Magnus először tartott engem.
Torka még mindig dagadt és véraláfutásos volt a szipolyozástól. Noha mélyen aludt, mikor
lefektettem a szalmára, már éreztem benne a szomjúságot, azt a sorvasztó vágyat, amely engem
fogott el, miután Magnus ivott belőlem.
Hát lesz majd neki étel-ital bőséggel, ha megébred, és azt is tudtam – bár fogalmam sincs,
miből –, hogy nem fog meghalni.
Hogy milyen lesz neki a nappal, azt el se mertem képzelni, de biztonságban van, mihelyt
elfordítom a kulcsot. Nem számít, mi volt vagy mi lesz ő nekem, ember nem kószálhat
rejtekemben, amíg én alszom.
Ennyi okoskodás telt tőlem. Úgy éreztem magam, mint egy halandó alvajáró.
Még mindig Nickit bámultam, hallgattam elmosódó, zűrzavaros álmait az Aprószentek
rémségeiről, amikor bejött Gabrielle. Eltemette a szegény, szerencsétlen istállófiút, és megint
olyan volt, mint egy poros angyal: tömött fénycsillámok táncoltak csapzott, kócos haján.
Hosszan elnézte Nickit, majd kivonszolt a szobából, és miután bezártam az ajtót, levezetett az
alsó kriptába. Ott szorosan átölelt és hozzám simult, mintha ő is az ájulásig elfáradt volna.
– Figyeljen rám – szólalt meg végül. Elhúzódott tőlem, és tenyerébe fogta arcomat. – Amint
fölkelünk, rögtön el kell őt vinni Franciaországból. Senki nem fogja elhinni őrült meséit.
Nem feleltem. Nem értettem érvelését, szándékait. Kóválygott a fejem. – Vele is játszhat
bábjátékost, mint Renaud színészeivel tette. Átküldheti az Újvilágba.
– Aludjék! – súgtam. Megcsókoltam nyitott ajkát, csukott szemmel öleltem magamhoz. Ismét
láttam a kriptát, hallottam a különös, embertelen hangokat. Sosem lesz vége.
– Ha majd ő elment, akkor megbeszélhetjük a többit – mondta nyugodtan Gabrielle. – Hogy
elhagyjuk-e egy időre Párizst…
Elengedtem, hátat fordítottam neki, odamentem a szarkofághoz, és nekitámaszkodtam egy
percre a kőfedélnek. Halhatatlan életemben először kívántam a sír csendjét, a tudatot, hogy
semmi sem múlik rajtam.