Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Szavaimnak nincs már jelentésük – tette még hozzá az öregasszony. – Ám a világ minden
ideje a tiéd, hogy megértsd!
Nevetés, vonító nevetés, kaparászás a kripta mennyezetén. Újabb jajkiáltások a falból. A
királynő hátraejtett fejjel hahotázott.
Armand iszonyodva figyelte. Mintha látta volna, hogyan szakad fel az asszonyból csillogó
fényként a nevetés.
– Nem, ez hazugság, undok leegyszerűsítés! – tiltakoztam. Hirtelen meglódult a szívem. A
szemem is vibrált. – Ez az egész egy erkölcsös maszlag, ez a szeretet!
Halántékomhoz emeltem kezemet, hol halálos kín rügyezett, elhomályosítva látásomat,
kiélesítve emlékezetemet: láttam Magnus pincebörtönét, a halandó foglyokat, oszladozó tetemei
között azoknak, kiket korábban ítéltek büdös tömlöcre.
Armand megint rám nézett, mintha én kínoznám őt, ahogyan az öreg királynő kínozta
nevetésével. Fölcsendült, magasba szárnyalt, elhalt a kacaj. Armand kinyújtotta a kezét, mintha
meg akarna érinteni, de nem merne.
Bennem összecsapott az elmúlt hónapok minden kéje és kínja. Hirtelen úgy éreztem, megint
ordítani fogok, mint azon az estén Renaud színpadán. Kizökkentett ez az érzés, fennszóval
motyogtam ismét értelmetlenségeket.
– Lestat! – súgta Gabrielle.
– Halandókat szeretni? – ismételtem. Belebámultam az öreg királynő embertelen arcába, és
hirtelen elborzadtam, mert ragyogó szemét övező fekete pillái olyanok voltak, akár a tüske, húsa
pedig mint az élő márvány. – Halandókat szeretni? Ehhez kell háromszáz év? – Kihívóan
pillantottam Gabrielle-re. – Szerettem őket az első pillanattól, hogy magamhoz öleltem. Szeretem
őket, mikor iszom életüket s halálukat. Édes Istenem, hát nem éppen ez a Sötét Ajándok lényege?
Hangom úgy dagadt, mint akkor este a színházban. – Hát mik vagytok ti, ha nem így tesztek?
Miféle alja népek, ha ez bölcselmetek netovábbja, a közönséges érzelem?
Hátrább léptem, végighordoztam szemem a titáni síron, a fejünk fölött ívelő nyers földön.
Valahol félúton volt a hely valóság és káprázat között.
– Istenem, hát elvette eszetek a Sötét Furfang, a rítusok, a sírba zárt utódok? Vagy
szörnyetegek voltatok éltetekben? Hát hogyne szeretnénk a halandókat minden
lélegzetvételünkkel!
Semmi válasz, csak a szomjazok jajgattak esztelenül. Semmi válasz, csak Nicki szívének
tompa lüktetése.
– Akármim legyen is, hallgassatok rá! – szögeztem rá ujjamat előbb Armand-ra, majd az öreg
királynőre. – Én sose ígértem el az ördögnek a lelkemet! És mikor ezt csináltam, azért tettem,
hogy megmentsem a férgektől, mik itt rágnak a holtakon. Ha a halandók szerelme a pokol,
melyről szóltatok, akkor én már benne égek. Én elébe mentem sorsomnak. Bízzatok őrá, és nem
tartozunk egymásnak semmivel.
Hangom megtört, ziháltam, beletúrtam a hajamba. Armand mintha derengő fényt árasztott
volna, amint közeledett hozzám, arca maga volt a tisztaság és áhítat csodája.
– Halott dolgok, halott dolgok… – szóltam. – Ne jöjj közelebb! Tébolyt és szerelmet
emlegetni e pestises helyen! Magnus, az a vén szörnyeteg, a pincéjébe zárta őket. így szerette ő a
foglyait? Mint a fiúk a pillangót, melynek kitépik a szárnyát!
– Nem, gyermek, azt gondolod, érted, pedig dehogy – dalolta zavartalanul a vámpírasszony. –
Te még csak most kezdted a szeretetet. – Édes vidámsággal nevetett. – Sajnálod őket, ennyi az
egész. És sajnálod magadat, hogy nem lehetsz egyszerre emberi és nem emberi. így van?
– Hazudsz! – mondtam. Közelebb húzódtam Gabrielle-hez, és magamhoz öleltem.