Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Nem tűrheted a világot, nem bírhatod ki emberek között, nem maradhatsz életben.
– De igen! – mondtam egyszerűen. – A régi titkok utat törtek az új stílusnak. És ki tudja, mi
jön ezután? Benned nincsen semmi regényes. Az igazi regény én vagyok!
– Nem lehetsz ily erős! Nem tudod, mit beszélsz. Csak úgy létrejöttél, ifjú vagy.
– Pedig e gyermek mégis nagyon erős – mélázott a királynő –, s újszülött gyönyörű társa
szintúgy. Fennkölt nézeteket valló s fényes eszű démonok ők ketten.
Nem élhetsz emberek között! – nyakaskodott Armand.
Arca egy pillanatra kiszínesedett. Ám nem volt már az ellenségem, inkább csodálkozó
elődöm, ki küszködve próbált tudtomra adni valamely kényes igazságot. Ugyanakkor esdeklő
gyermeknek is tűnt, s e harc volt lényege; szülő és gyermek, ki eseng, hogy hallgassam meg, mi
mondanivalója vagyon.
– És miért nem? Mondom neked, hogy az emberekhez tartozom. Vérük tesz halhatatlanná.
– Ó, igen – halhatatlanná, holott nem is kapisgálod, mi az! Nem több mint szó. Tanulj alkotód
végzetéből. Miért ment Magnus a máglyára? Ős-öreg igazság ez minálunk, s te még csak meg
sem sejtetted. Lakozz csak emberek között, s a múló évek megtébolyítanak. Látod, amint mások
megöregszenek s elhalnak, látsz fölemelkedni és bukni birodalmakat, elveszítesz mindent, mit
értettél s szerettél – ki bírná ezt? Téged is vad tombolásba és kétségbeesésbe fog hajtani.
Halhatatlan fajtád az oltalom, az üdvösség – nem érted? A régi utak, melyek nem változnak soha!
Elhallgatott, megrendültén, hogy az „üdvösség” szót használta. Ajka újra megformálta; a falak
visszaverték a hangot.
– Armand – dalolta puhán az öreg királynő –, az őrület elérheti a legvénebbeket, akár
megtartják a régi utakat, akár letérnek róluk. – Úgy tett, mintha neki akarna rontani fehér
karmaival, s csikorogva nevetett Armand hideg pillantására. – Én csakúgy követtem a régi utat,
mint te, és nem vagyok talán bolond? Talán épp azért lehettem hű!
Armand haragos tiltakozással rázta a fejét. Avagy nem volt ő élő bizonyság, hogy ennek nem
kell így lennie?
Ám a királynő odahúzódott hozzám, elkapta karomat, és maga felé fordított.
– Mondott neked Magnus valamit, gyermek? Irdatlan erő áradt belőle.
– Míg mások itt páváskodtak e szentelt helyen, én egyedül kerestem Magnust hómezőkön át.
Erőm oly hatalmas, akárha szárnyaim lennének, felkapaszkodtam ablakába, rátaláltam
szobájában, és együtt jártuk az oromzatokat, hol nem látott más, mint a messzi csillagok.
Még közelebb jött, és keményebben markolta karomat.
– Sok dolgot tudott ám Magnus! Nem a bolondság a te ellenséged, nem bizony, ha valóban
erős vagy. Még a bolondság előtt szörnyű pokol vár a vampírra, ki elhagyja a bokrot, és lakozik a
halandók között. Ellenállhatatlanul meg fogja szeretni a halandókat! Meg fog érteni minden
dolgokat a szeretetben.
– Engedj el! – súgtam halkan. Szeme ugyanolyan béklyóban tartott mint a keze.
– Az idő múlásával úgy megismeri a halandókat, ahogy azok sohasem ismerhetik egymást –
folytatta rendíthetetlenül, fölvont szemöldökkel – és végül eljő a pillanat, mikor nem bír már
életet kioltani, vagy szenvedést okozni, és csak az őrület vagy tulajdon halála enyhítheti
gyötrelmeit Ez volt az öregek végzete, melyről Magnus mesélt, Magnus, ki a végén már ki se
látott a nyomorúságból!
Végre elengedett. Elhátrált tőlem, mint kép a tengerész látcsövében.
– Nem hiszem, amit mondasz – suttogtam, de a suttogás úgy hangzott akár a szisszenés. –
Még hogy Magnus szerette a halandókat!
– Hát persze, hogy nem hiszed! – mondta azzal a merev bálványvigyorral Armand is úgy
nézte, mintha nem értené.