Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Láthatólag odafigyelt szavaimra, kezdett fölengedni tőlük.
– Régente – mondtam – voltak vértanúk, kik eloltották máglyájuk lángjait, misztikusok, kik a
levegőbe emelkedtek Isten hangjának hallatán. Ám ahogy a világ változott, megváltoztak a
szentek is. Ma nem egyebek alázatos apácáknál és papoknál. Emelnek ispotályokat és
árvaházakat, de nem szelídítenek vadakat, és nem idéznek angyalokat, hogy futamítanának meg
seregeket.
Szeme se rebbent. Én ütöttem a vasat.
– Nyilvánvalóan ugyanez történt a gonosszal is. Az is váltja alakját. – Hányan hiszik ma,
hogy a kereszt elrémíti követőidet? Azt képzeled, a halandók odafönt mennyről és pokolról
csevegnek egymással? Filozófiáról beszélgetnek és tudományról! Mit érdekli őket, ha fehér arcú
kísértetek kóborolnak a cinteremben sötétedés után? Mit számít pár gyilkossággal több a
mészárlások közepette? Mit érdekli az az Istent vagy az ördögöt vagy az embert?
Megint hallottam az öreg vámpír királynő nevetését.
Armand nem szólt, és nem mozdult.
– Még játszóteredet is el fogják venni tőled! E temetőt, melyben rejtőzködtök, mindenestül fel
fogják számolni. Már őseink csontjai sem szentek e világi kornak.
Arca hirtelen ellazult. Nem bírta leplezni fölindulását.
– Hogy elpusztítják az Aprószenteket! – suttogta. – Hazudsz te nekem…
– Én sose hazudok! Legalábbis azoknak nem, kiket nem szeretek. A párizsi nép nem kér
többet a temetőbűzből. Nem fontosak neki a holtak jelképei, nem úgy, mint neked. Pár év múlva
piacok, utcák és házak lesznek ezen a helyen. Kereskedelem. Gyakorlatiasság. Ez a
tizennyolcadik század világa.
– Elég! – suttogta. – Az Aprószentek megvannak, amióta én megvagyok. – Fiúarca megnyúlt.
Az öreg királyné meg se rezzent.
– Hát nem érted? – kérdeztem halkan. – Ez egy új kor. Ennek új gonosz kell. És én vagyok ez
az új gonosz. – Elhallgattam, ránéztem. – Ennek a kornak én vagyok a vámpírja.
Erre nem számított. Most először láttam benne fölvillanni az új belátást, az igazi félelem első
szikráját. Belenyugvó kis mozdulatot tettem. – Az az incidens ma éjszaka a falusi templomban –
fogalmaztam óvatosan –, aláírom, közönséges volt, olyan, mint pojácáskodásom a színpadon, sőt
még rosszabb. De ez csak melléfogás volt, és te nem ezért vagy keserű irányomban. Feledd el
most őket, próbáld meglátni szépségemet é hatalmamat. Próbáld megérteni a gonoszt, aki
vagyok. Halandóköntösben járom a világot; én vagyok a pokolfajzatok legrosszabbika, a
szörnyeteg ki pontosan olyan, mint bárki más.
A vámpírasszony mély, dallamos hangon nevetett. Armand-ból csak a gyötrődés áradt, a
királynőből a meleg szeretet.
– Gondolj bele, Armand! – győzködtem vigyázattal. – Miért kellene a Halálnak a sötétben
bujkálnia? Miért kellene a kapunál várakoznia? Nincs hálószoba, nincs bálterem, hová én be ne
léphetnék. Halál a tűzhely parazsánál, Halál, ki lábujjhegyen oson a folyosón, ez vagyok én. Te
beszéltél a Sötét Ajándokról – én használom azt. Halál Nagyúr vagyok selyemben-csipkében, ki
jön, hogy elkoppantsa a gyertyát; én vagyok az üszög a rózsa szívén. Nicolas halkan felnyögött.
Armand mintha sóhajtott volna.
– Nincs hely, hová elrejtőzhetnének énelőlem ez istentelen és gyönge szerzetek, kik le akarják
rombolni az Aprószenteket. Nincs zár, mely engem visszatartana.
Némán bámult reám. Szomorúnak és nyugodtnak tűnt. Szeme kissé elsötétült, de tükrét nem
zavarta gyűlölet vagy harag. Hosszas hallgatás után szólalt meg:
– Fényes küldetés valóban, könyörtelenül kínozni őket, kik között élsz. De akkor se értelek.
– Miért?