Anne Rice Lestat a vámpír - Első

megismételte a szavakat, majd így folytatta: – Se a régi rítusoktól, se a tömjéntől, se a tűztől, se
az eskütől, mikor azt hittük, a Gonoszt láttuk a suttogó sötétben…
– Csönd! – szólt rá fojtott hangon a vezér, és egy sajátosan emberi mozdulattal majdnem a
füléhez kapta a kezét. Egészen gyámoltalannak tűnt, mint egy kamasz fiú. Uramisten, ily sokféle
tömlöc lehet a halhatatlan test? így eltakarhatja igaz lelkünket halhatatlan arcunk?
Megint belém fúrta a tekintetét. Megacéloztam magam, mert egy percig azt hittem, újra az a
kísérteties átváltozás következik, vagy valami féktelen erőszakra ragadtatja magát.
De ő némán esdekelt.
Miért kellett ennek megtörténnie? Fennszóval is kimondta. Majdnem elcsuklott a hangja, oly
igen igyekezett zabolázni haragját.
– Te magyarázd meg nekem! Miért te, ki tíz vámpír erejével, a pokol minden ördögének
bátorságával bírsz, s brokátban, bőrcsizmában gázolsz át a világon! Lelio, a Komédium színésze,
ki bulvárdarabot csinál belőlünk! Ezt mondd meg! Mondd meg, miért!
– Magnus ereje volt, Magnus lángesze – dalolta a vámpírasszony bánatos mosollyal.
– Nem! – A vezér megrázta fejét. – Én mondom neked, ő kiszámíthatatlan. Nem ismer
korlátot, így hát nincsenek korlátai. De miért?
Kicsit közelebb jött, de mintha nem is lépkedett volna. A körvonalai élesedtek ki, akár egy
jelenésnek.
– Miért te, ki vagy oly orcátlan utcáikat járni, záraikat törni, néven szólítani őket? Fésülik
hajadat, szabják ruháidat! Asztaluknál játszol! Ámítod őket, öleled őket, iszod vérüket, alig
lépésnyire onnan, hol más halandók nevetnek s táncolnak. Te, aki kerülöd a temetőt, s templomi
kriptából törsz elő! Miért te, a felületes, pökhendi, tudatlan és megvető! Te magyarázd meg
nekem! Válaszolj!
Szívem vadul vert, arcomat elöntötte a forróság. Már nem féltem tőle, de haragudtam rá
minden halandóénál halálosabb haraggal, s nem egészen értettem, miért.
Bele akartam nézni elméjébe. Amit hallottam, az maga volt a képtelen babonaság. Nem volt ő
fennkölt szellem, ki értett oly dolgokat, melyeket követői nem. Ő ezt nem elhitte, hanem hitt
benne, ami ezerszerte rosszabb!
Már egészen tisztán láttam, kicsoda ő – dehogyis démon vagy angyal, csupán egy elme,
melyet sötét kor formált, akkor, amikor apró nap utazott az ég kupoláján, a csillagok pedig
istenek és istennők parányi lámpásai voltak az éjszaka gömbjében; mikor az ember volt közepe e
hatalmas világnak, melyben bolyongunk; mikor minden kérdésre létezett egy válasz. Az volt ő, a
régi napok gyermeke, mikor boszorkányok táncoltak a hold alatt és lovagok vívtak sárkányokkal.
O, szegény eltévedt gyermek, ki katakombákban bujdokolsz egy hatalmas város alatt, egy
érthetetlen században! Halandó alakod tán még annál is jobban illik hozzád, mint képzeltem.
De most nincs idő őt siratnom, bármily szépséges légyen is. A falakba temetettek az ő
parancsára szenvedtek. Visszaszólíthatja azokat, kiket elküldött a kriptából.
Ki kellett fundálnom egy választ a kérdésére, mit hajlandó lesz elfogadni. Az igazság nem
elég. Költői körítéssel kell tálalni, úgy, mint a régebbi gondolkodók tették volna, mielőtt
beköszöntött az ész kora.
– Válaszoljak? – szóltam lágyan. Összeszedtem a gondolataimat; szinte éreztem Gabrielle
figyelmeztetését, Nicki félelmét. – Nem érdekelnek a titkok. Nem kedvelem a bölcseletet.
Egyébként is elég egyszerű, ami történt.
Furcsa komolysággal tanulmányozott.
– Ha annyira féled Isten hatalmát – folytattam –, akkor nem ismeretlenek előtted az egyház
tanításai. Tudnod kell, hogy a jóság alakjai koronként változnak, és minden kornak vannak
szentjei az ég alatt.