Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Te kérsz tőlem magyarázatot? – kérdezte a vezér.
Tekintete tovavándorolt Gabrielle-re és a vállán roskadozó Nicolas-ra aztán visszatért hozzám.
– Beszélhetnék, míg a világ világ, de akkor se mondhatnám el, mit romboltál le itt.
Az öreg királynő mintha gúnyosan fölnyikkant volna, engem azonban túlságosan lenyűgözött
a vezér, a halk hang mögött tajtékzó harag.
– E misztérium az idők hajnalán született. – Aprónak látszott az irdatlan kriptában, ernyedten
lógatta a kezét, és csermelyként patakzott belőle a szó. – Fajtánk ősidők óta kísért és portyázik az
ember városaiban, Isten és Ördög rendelése szerint. A Sátán választottjai vagyunk, és akiket
befogadtunk, azoknak gaztettek százaival kellett bizonyítaniuk, mielőtt megkapták volna a
halhatatlanság Sötét Ajándokát.
Kicsit közelebb jött hozzám, szemében csillámlott a fáklyafény.
– Mímelniük kellett szeretteik előtt a halált – folytatta –, vérünk csekélyke csöppjeivel kellett
kiállniuk a koporsó iszonyatát, várván, mikor jövünk értük. Azután és csakis azután kapták meg a
Sötét Ajándokot, majd visszazárattak sírjaikba addig, míg a szomjúság elég erőt adott nekik,
hogy széttörjék a szűk ládát, és felserkenjenek.
Kissé erősebb, zengőbb lett a hangja.
– Ama sötét kamrákban megismerték a halált. S megértették a halált és a gonosz hatalmát,
mikor fölkeltek, széttörvén a koporsót és az érckaput, mely visszatartotta őket. Jaj a gyengéknek,
kik nem tudtak kitörni! Kik itt nyüszítenek, a halandókat csődítették oda másnap, mert senki sem
válaszolt nekik éjszaka! Nem irgalmaztunk nekik.
– De akik fölkeltek, ó, azokból lettek a vámpírok, kik a földön jártak, a Sötétség próbált,
megtisztult Gyermekei; ivadékok véréből származván, sohasem bírtak az ős mesterek hatalmával,
így még mielőtt igazán erőre kaptak volna, előbb megtanulták, miként használják a Sötét
Ajándokot. Őnekik szabták a Sötét Törvényeket: élj a holtak között, mert holtak vagyunk, mindig
térj vissza sírodba vagy annak közelébe; kerüld a fényt, csalogasd el áldozatodat, hogy bűnös és
istentelen helyeken szenvedje el a halált; mindenkoron féljed Isten hatalmát, a nyakban lógó
keresztet, a szentségeket; és soha, de soha be ne tedd a lábad Isten házába, mert erőtlenül vettettsz
alá a poklokra, és a gyehenna kínjai között ér véget földi pályafutásod.
Kihallgatott. Most először nézett rá az öreg királynőre. úgy rémlett, bár ebben nem vagyok
biztos, haragra gerjesztette a vénasszony arca.
– Te gúnyolódsz e dolgokon! Magnus gúnyolódott e dolgokon! – Remegni kezdett. –
Bolondságból cselekedett így, aminthogy te is azért teszed, ámde mondom neked, ti nem értitek e
misztériumokat! Töritek-zúzzátok őket, mint az üveget, pedig nincs más erőtök, nincs más
hatalmatok, mint a tudatlanságé. Nem tudtok mást, csak pusztítani.
Elfordult, azon tétovázva, folytassa-e, és körbehordozta tekintetét a tágas kriptán.
A vén vámpír királynő halkan dúdolt. Zöngicsélve dalolt valamit, fejét félrehajtotta, és
ábrándos tekintettel elkezdett előre-hátra imbolyogni. Most megint csodaszépnek látszott.
– Az én gyermekeimnek bevégeztetett – suttogta a vezér. – Egyszer s mindenkorra végük,
mert most már tudják, hogy fittyet hányhatnak az egészre. Lepocskondiázva minden, mi
összekötött, miből erőt merítettünk a kitartásra! A titkok, melyek megóvtak bennünket itt!
Ismét rám nézett.
– Te pedig magyarázatot kérsz, mintha oly érthetetlen volna! Te, kinek piszkos
pénzhajhászásra jó a Sötét Fortély! Odaadtad az ölnek, mely hordozott. Miért nem ennek, az
ördög hegedűsének, kiért a távolból epekedsz minden éjszaka?
– Nem megmondtam? – dalolta a vámpír királynő. – Nem tudtuk mindig is? Semmit sem kell
félni a kereszttől, sem a szenteltvíztől, de még magától a szent ostyától se… – Más-más dallamra