Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Még akkor sem volt annyi eszem, hogy megijedjek. Meg se fordult a fejemben, hogy ezek az
állatok nyilvánvalóan ki lehetnek éhezve, ha idemerészkedtek a falu közelébe. Ösztönös
tartózkodásuk az embertől nyomtalanul elpárolgott.
Felkészültem a harcra. A csatacsillagot az övembe szúrtam, a karabéllyal célba vettem és le is
szedtem tőlem néhány ölnyire egy nagy hímet, úgy, hogy még maradt időm újratölteni, miközben
kutyáim és a falka egymásnak ugrottak.
A tüskés orv miatt nem kaphatták el az ebek nyakát. Az egyik farkas nyomban az első
összecsapásban oda is veszett a sinkoránok hatalmas állkapcái között. Lőttem, és leszedtem egy
másikat.
Addigra a falka körbefogta a kutyákat. Én lőttem és lőttem, igyekezve, hogy olyan gyorsan
töltsék újra, ahogy bírok, és ne a kutyákat találjam, de láttam, hogy a kisebbik szelindek törött
hátsó lábakkal roskad össze. Vér omlott a hóra, a falka szétszaggatta a haldokló állatot. Másik
kutyám állta a hajrát, ám a farkasok két perc alatt feltépték a hasát, és megölték.
Mármost, mint mondtam, ezek a sinkoránok félelmetes fenevadak voltak. Magam
tenyésztettem és neveltem őket. Külön-külön megütötte mindegyik a mázsát. Mindig velük
vadásztam, és noha most csak kutyának emlegetem őket, megvolt a maguk neve. Látván
halálukat, először hasított belém a felismerés, mire vállalkoztam, és mi jöhet még ezután.
Alig néhány perc alatt játszódott le az egész.
Néhány farkas kiadta a páráját, az ötödik harcképtelenné nyomorodott. így is maradt három,
melyek közül az egyik félbeszakította a förtelmes tort kutyáim tetemén, és ferde szemét rám
szögezte.
Kilőttem a karabélyt, elhibáztam. A farkas felém rontott, lovam felágaskodott.
Mintha jelt kaptak volna, a másik két farkas is otthagyta a friss prédát, és megfordult.
Keményen megrántottam a kantárt, és engedtem a lovamat, hadd vágtasson az erdő oltalmába.
Akkor se néztem hátra, mikor hallottam a morgást és a csattanást, csakhogy utána a fog is
belekapott a bokámba. Előrántottam a másik muskétát, balra fordultam, tüzeltem. Mintha leült
volna a farkas, de túlságosan gyorsan eltűnt a szemem elől. Kancám megint felágaskodott. Hátsó
lábai megroggyantak, kis híján lezuhantam róla.
Már majdnem ott jártunk a fáknál. Leugrottam a lóról, mielőtt összeesett volna. Volt még egy
töltött puskám. Megfordultam, két kézre fogtam a fegyvert, közvetlen közelről rásütöttem a
nekem rontó farkasra, és letaroltam a koponyája tetejét.
Két állat maradt. A ló mély, hörgő nyerítése harsogó sikollyá dagadt, a legszörnyűbb hanggá,
amit élőlénytől hallottam valaha. A két farkas lerántotta.
Meggörnyedve inaltam a sziklákon a fák felé. Ha újratölthetném a fegyvert, az erdőből
leszedhetném őket. Ám egyik fa sem nyújtotta olyan alacsonyra az ágait, hogy elérhettem volna
őket.
Felugorva próbáltam elkapni egy ágat, de megcsúsztam a jeges havon, és akkor estem hanyatt,
amikor már közeledtek a farkasok. Nem volt idő megtölteni egyetlen tűzfegyveremet. Maradt a
csatacsillag és a kard, mert a buzogányt rég elhagytam.
Feltápászkodtam, és közben mintha az járt volna a fejemben, hogy most valószínűleg meg
fogok halni. De még akkor se jutott eszembe, hogy föladjam. Őrült voltam, eszeveszett. Majdnem
vicsorítottam én is, ahogy szembefordultam a két toportyánnal, és farkasszemet néztem a
közelebbivel.
Szétvetettem a lábam, hogy biztosabban álljak. Bal kezemben a csatacsillaggal, kirántottam a
kardot. A farkasok megtorpantak. Az első visszapillantott rám, aztán leszegte a fejét, és elügetett
oldalra. A másik mintha láthatatlan jelre várt volna. Az első megint rám nézett azzal a
hátborzongató nyugalommal, aztán előrelendült.