Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Egyetértő, hangos mormolás csapott fel.
– Ha valóban hinnétek, hogy ez fog történni velem, akkor nem vesződtetek volna, hogy
idehurcoljatok!
Még hangosabb lett az egyetértés.
Ránéztem a vezér elárvult kis alakjára. Őfelé fordult minden énrám függesztett tekintet. Az
őrült vámpír királynőé is. Azt suttogta a néma csendben:
– Elvégeztetett.
Még a falban is elhallgattak a kínzatottak.
És szólott megint a vezér:
– Menjetek mind! Nekünk végünk.
– Armand, ne! – esdekelt a suhanc.
Ám a többiek eltakart arccal, suttogva hátráltak. A dobokat félredobták, az egyetlen
szövétneket feltűzték a falra.
Néztem a vezért. Tudtam, nem azért mondta, amit mondott, mert szabadon akarna bocsátani
bennünket.
És némán elküldvén a tiltakozó suhancot s mind a többieket, hogy csak a királynő maradt
mellette, ismét reám emelte tekintetét.
3
Így még hátborzongatóbb lett a hatalmas, boltíves szoba, hol csak a két vámpír lesett
bennünket az egyetlen szövetnek homályos, pisla fényében.
Némán morfondíroztam. Elmennek-e a többiek a temetőből, vagy odafent ólálkodnak majd a
lépcső tetején? Megengedik-e, hogy élve vigyem el innen Nickit? A suhanc itt van a közelben, de
az gyönge; az öreg királynő nem fog csinálni semmit. Marad a vezér. Most hideg fejjel kell
döntenem.
A vezér még mindig engem bámult szótlanul.
– Armand! – kezdtem tisztelettel. – Szólíthatlak így? – Közelebb léptem, s azt fürkésztem,
nem változik-e el az arca. – Látnivalóan te vagy a vezér, és egyedül te tudsz itt magyarázatot adni
nekünk.
Ám e szavak silány gúnyaként lógtak a gondolataimon. Valójában rimánkodtam neki.
Faggattam, hogyan vezette idáig ezeket ő, ki oly öregnek tűnik, akár a vén királynő, s titkok
sejlenek benne, miket a többiek nem értenének. Ismét magam elé képzeltem, amint ott állt azzal
az átszellemült arccal a Notre-Dame oltára előtt, és egyszer csak megtaláltam önmagámban őt, az
ő lehetőségét, ezét az ősatyáét, ki egyre csak hallgatott.
Úgy rémlik, egy pillanatig emberi érzelmeket kutattam benne, azt, mit hitem szerint a
bölcsesség ad. S halandó részem, a sebezhető, ki sírt a fogadóban a káosz látomásán, azt
kérdezte:
– Armand, mit jelentsen ez az egész?
Mintha megrebbent volna a barna szempár, de aztán oly váratlanul ült ki arcára a veszett düh,
hogy hátrahőköltem.
Nem hittem érzékeimnek. Mi volt ehhez a Notre-Dame-ban látott hirtelen átváltozás? Eddig
sose találkoztam a gyűlölet ily tökéletes megtestesülésével. Még Gabrielle is megtántorodott.
Nickit oltalmazva emelte föl kezét, én pedig addig hátráltam, míg ott nem álltam mellette, és
össze nem ért a karunk.
Aztán ugyanily csodás hirtelenséggel foszlott semmivé a gyűlölet, és megint az az édes-üde
halandó kamasz állt a helyén.
Az öreg vámpír királynő zordonan mosolygott, és beletúrt hajába fehér karmaival.