Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Felkapta a legközelebbi fáklyát. A királynő eltúlzottan készséges mozdulattal húzódott félre az
utamból. Rárontottam a suhancra, kikaptam kezéből a fáklyát, feldobtam a magasba, ahonnan
bukdácsolva érkezett vissza, majd eltapostam a lángot.
Már csak egy szövetnek maradt. A bokor teljesen megzavarodott. Néhányan odarohantak a
suhancnak segíteni, a többiek sutyorogtak, a vezér bálványmereven állt, mintha álmodna.
Én pedig előreléptem, felhágtam a máglyára, és leszakítottam a kis ketrec oldalát.
Nicolas olyan volt, mint egy élő holttest. Szeme akár az ólom, szája eltorzult, mintha a sír
túlfeléről mosolyogna gyűlölettel. Kitéptem a kalitkából, és levittem a döngölt padlóra. Lázas
volt, és bár én nem vettem róla tudomást és hallatlanná tettem volna, ha tehetem, lökdösött el
magától, és suttogó átkokat szórt reám.
A vén királynő megbabonázottan bámult. Gabrielle-re pillantottam, ki a félelem árnyéka
nélkül figyelt bennünket. Előhúztam mellényem zsebéből a gyöngysoron himbálózó feszületet, és
Nicolas nyakára kanyarítottam az olvasót. Bambán meredt az apró keresztre, és egyszer csak
kitört belőle a kacagás. Lenézés, rosszindulat robbant ki belőle e fémes, tompa hangban, mely
épp ellentéte volt a vámpírokénak. Az emberi vér szólt benne, a sűrű embervér, annak a
visszhangját verték vissza a falak. Hirtelen olyan piros-pozsgásnak, forrónak, sajátosan
tökéletlennek tűnt mellettünk ez az egyetlen halandó, mint egy porcelánbabák közé hullott
gyerek.
A bokor még inkább felbolydult. Hozzá se nyúltak a két kioltott fáklyához.
– Törvényeitek szerint most már nem bánthatjátok! – mondtam. – Csakhogy vámpír volt, ki
természetfölötti oltalmat nyújtott neki! Ezt mivel magyarázzátok?
Előrevittem Nickit. Gabrielle rögtön nyúlt érte, hogy magához ölelje.
Ő nem tiltakozott, noha úgy bámult Gabrielle-re, mintha sose látta volna; még a kezét is
fölemelte, hogy megérintse az arcát. Gabrielle úgy tolta el ujjait, mint egy babáét, miközben
egyfolytában engem figyelt és a vezért.
Ha elöljárótoknak nincsen hozzátok szava, majd lesz énnekem! – folytattam. – Mosakodjatok
meg a Szajna vizében, öltsetek emberi ruhát, ha még emlékeztek rá, milyen az, és járjatok
emberek között, hisz látván látható, hogy arra lettetek.
Gorombán félrelökve azokat, akik feltámogatták, a megcsúfolt suhanc vámpír visszadülöngélt
a körbe.
– Armand! – rimánkodott a bronzhajú, néma vezérnek. – Intsed rendre a bokrot! Armand!
Ments meg bennünket!
Túlordítottam.
– Mi a gyehennának adott nektek az ördög szépséget, fürgeséget, szemet a látomásra, észt a
bájolásra?
Mind engem bámultak. A szürke szemű suhanc hiába kiáltozta Armand nevét.
– Eltékozoljátok a talentumaitokat! És ami ennél is rosszabb, eltékozoljátok a
halhatatlanságotokat! Nincs a világon, persze a halandókat kivéve, még egy olyan esztelen és
összeférhetetlen lény, mint az, ki a múlt babonáinak béklyóiban él!
Néma csönd támadt. Hallottam Nicki lassú lélegzetét, éreztem melegét. Éreztem, miként küzd
bódult ámulata a halál ellen.
– Nem vagytok-e csalafinták? – eresztettem ki hangomat a csöndben. – Nem vagytok-e
fortélyosak? Miként lehet, hogy én, az árva, dúskálok a lehetőségekben, ti pedig, kiket
agyondédelgetnek gonosz atyafiaitok – elhallgattam, hogy végigmérjem a vezért és a dühöngő
suhancot –, itt áskáltok vakondként a föld alatt?
– Ördög viszi pokolra lelkedet! – bömbölte minden maradék szufláját összeszedve a suhanc.
– Mindegyre ezt hajtod! – csaptam le rá. – És mind láthatjuk, hogy mégse teljesedik!