Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Bizony mondom nektek, Isten akaratából jártok itt a földön, mint minden gonoszok, hogy
sanyargassátok a halandókat az Ő dicsőségére. És Isten úgy akarja, hogy eltöröltessetek és a
poklok mélységes fenekére vettessetek, ha káromoltok, mert kárhozott lelkek vagytok, kik csak
sírás-rívás és fogaknak csikorgatása által nyerhetitek el a halhatatlanságot!
Bizonytalan nyivákolás csapott fel.
– No, végre tudjuk hát! – állapítottam meg én. – Ennyi hát a bölcselem, és az egész egy
hazugságra épül. Kushadtok itt, mint a pórok, magatok választásából már jó előre a pokolban,
keményebb láncon mint a legsilányabb halandó. S ti akartok bennünket büntetni, mert nem
teszünk így? Hát kövessétek példánkat, mert mi nem teszünk így!
Néhány vámpír bennünket bámult, a többiek hirtelen izgatott karattyolásban törtek ki,
miközben mindegyre a vezérre és az öreg királynőre sandalogtak.
A vezér azonban egy szót se szolt.
A suhanc sivalkodva kért csöndet.
– Nem elég, hogy meggyalázta a szent helyeket! Nem elég, hogy úgy teszi-veszi magát, mint
holmi halandó! Ezen az éjszakán egy elővárosi templomban egy egész eklézsiát rémített halálra!
Egész Párizs e rémségről beszél, hogy már az oltár elől kelnek ki a sírból a vérszipolyok, ő és e
nőstény, kit maga fabrikált a Sötét Fortéllyal, engedelem vagy szertartás nélkül, szintúgy, mint őt
csinálták!
A vámpírok levegő után kapkodtak és felhördültek, a vén királynő sikított a gyönyörűségtől.
– Ezek főbenjáró bűnök! – folytatta a suhanc. – Mondom nektek, ezt nem úszhatják meg
büntetlenül! És ki ne tudná közületek, minő csúfolkodásokat űzött a körúti színházban, melyet
halandó emberként birtokol? Sok ezer párizsi előtt fitogtatta hatalmát, melyet a Sötétség
Gyermekeként élvez! A maga mulatságára és a közönséges tömeg mulattatására megtörte a titkot,
mit évszázadok óta őrizünk!
Az öreg királynő a kezét dörzsölgetve, félrehajtott fejjel pillantott rám.
– Igaz ez, gyermek? Beültél az opera páholyába? Megálltai a Comédie Française rivaldája
előtt? Jártátok a királlyal és a királynéval a Tuileriákban, te és e szépség, kit oly tökéletesre
alkotál? Igaz-e, hogy aranyhintóban kocsikáztatok a körutakon?
Kacagott és kacagott, a többieken jártatva tekintetét, azok pedig kushadtak, mintha meleg
fénycsóvát lövellt volna rájuk.
– Ah, ezt a pompát, ezt a méltóságot! – folytatta. – Mi történt a nagy székesegyházban, mikor
bementetek? Mondd el nekem!
– Semmi sem történt, asszonyom! – közöltem vele.
– Főbenjáró bűnök! – mennydörögte a felháborodott vámpírsuhanc. -fc riadalom elég, hogy
egy egész város, ha ugyan nem egy egész királyság feltámadjon ellenünk! Azok után, hogy
évszázadokig titkon portyáztunk a székesfővárosban, és kósza híresztelések keringtek csupán
nagy hatalmunkról! Szellemek vagyunk mi, kiket az éjszaka alkotott emberek rémületének
szítására, nem dühöngő démonok!
Ah, de hát oly fenséges ez! – dalolta a vén királynő, a boltívre emelve tekintetét. –
Kőpárnáimon gyakorta álmodtam álmokat a fenti halandó világról. Hallottam hangjait, új zenéjét,
mely altatott síromban. Láttam révületben hihetetlen fölfedezéseit, megismertem bátorságát
gondolataimnak időtlen szentélyében. Noha engem kirekeszt káprázataiból, vágyom valakire, ki
lészen oly erős félelem nélkül barangolni a földön, a világ szívében járva az Ördög Útját.
A szürke szemű suhanc magánkívül volt.
– Nincs szükség perre! – pillantott ádáz dühvel a vezérre. – Gyújtsd meg máris a máglyát!