Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Íme, lássátok! – lépett közelebb a suhanc. Érezte a többiek figyelmét, szürke szeme kigyúlt.
– E pokolfajzat nem volt novícius, sem itt, sem másutt, és nem könyörgött befogadásért. Nem tett
esküt a Sátánnak. Nem a halálos ágyán adta oda a lelkét, tulajdonképpen meg se halt! – Élesebb,
áthatóbb lett a hangja. – Nem temették el! Nem a sírból szállt ki, mint a Sötétség Gyermeke! Sőt
van orcája halandók álcájában ficánkolni a világban! Úgy viselkedik Párizs kellős közepén, mint
egy halandó ember!
Visítás válaszolt a falakból, a körben álldogáló vámpírok azonban némán viszonozták
pillantását. A suhanc álla megremegett.
Földobta karjait és vonított. Egy-két társa válaszolt neki. Arca eltorzult a dühtől.
Az öreg vámpír királynő reszketegen vihogott, és eszelős mosollyal nézett rám.
De a suhanc nem tágított.
– A földi örömöket keresi, mi szigorúan tilos! – visította, és toporzékolva tépte gönceit. – A
hívságos gyönyörök palotáiba jár, és halandókkal elegyedik, amikor muzsikálnak! Amikor
táncolnak!
– Hagyd abba az őrjöngést! – mondtam neki, bár igazság szerint inkább hallani akartam, mit
hord össze.
Előrelódult, arcomnak szögezve ujját.
– Nincs szertartás, mely megtisztítsa! – ordította. – Késő már a Sötét Eskü, a Sötét Áldás…
– Sötét Eskü? Sötét Áldás? – fordultam az öreg királynőhöz. – Te mit mondasz erre? Te oly
öreg vagy, mint Magnus volt, mikor a máglyára lépett… Miért tűröd ezt?
Szeme hirtelen úgy mozgott, mintha önálló életet élne, és megint azt az ugató nevetést hallatta.
– Én sose bántanálak, ifjú! Egyikőtöket se! – Szeretettel nézett Gabrielle-re. – Ti az Ördög
Útján mentek a nagy kalandra! Miféle jussom lenne beleavatkozni abba, mit a századok
tartogatnak nektek?
Az Ördög Útja. Mióta köztük vagyok, az első szavak, melyekre harsonaként zendült föl a
lelkem. Ujjongó örömet éreztem, hacsak ránéztem a királynőre. Magnus ikerpárja volt ő a maga
módján.
– Ó, igen, oly vén vagyok én, mint Teremtőd! – Mosolygott, fehér szemfogai épp csak
megérintették alsó ajkát, aztán eltűntek. A vezérre sandított, aki minden érdeklődés vagy indulat
nélkül figyelte. – Itt voltam e bokorban, amikor Magnus meglopta titkainkat, az ám, a fortélyos,
az alkimista Magnus… mikor úgy itta az örök életet adó vért, mihez foghatót nem látott még a
Sötét Világ! És eltelt azóta három század, és ő vegyítetlen tisztán adta néked a Sötét Ajándokot,
gyönyörű gyermek!
Megint arra a komédiái gúnyos vigyorra torzult az arca, mint Magnusé.
– Mutasd meg nékem, gyermek, az erőt, melyet néked adott. Tudod-e, mit jelent oly vámpírtól
lenni, ki még soha, senkinek sem nyújtotta oda az Ajándokot? Tilos ám az, gyermek, ily aggként
senki sem ruházza át a hatalmát, mert ha megteszi, ivadéka játszva győzhet e bűbájos vezér, s
mind az egész bokra fölött!
– Hagyd e bolond zagyválást! – vágott szavába a suhanc.
Mindenki a fülét hegyezte. Tökéletesen megfeledkezve minden irántunk való félelemről vagy
gyűlöletről, a szemrevaló, sötét szemű asszony közelebb osont, hogy jobban lássa az öreg
királynőt.
– Mondtál már eleget egyszáz éve! – mennydörgőit a suhanc, és parancsolóan intette csöndre
az öreg királynőt. – Bolond vagy, minden aggeb az. Azt mondom én nektek, hogy a törvényen
kívülit meg kell büntetni! Akkor áll helyre a rend, ha szemünk láttára pusztul el ő és az asszony,
kit fabrikált!
Megkettőzött haraggal fordult a többiekhez.