Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A királynői kreatúra mind hangosabban hahotázott. Fehér szemfogai átvillogtak loboncos
hajának szennyes fátyolán.
Csodaszép lehetett valamikor, és nem a halandó kor tette tönkre hanem a téboly: szája
rémséges fintorba torzult, eszelősen bámult maga elé, teste hirtelen sarlóvá görbült a nevetéstől,
akárcsak Magnusé, mikor a táncot járta tulajdon halotti máglyája, körül.
– Nem megmondtam? – rikoltotta. – Nem megmondtam? A háta mögött Nicolas megmozdult
a szűk ketrecben. Őt gúnyolta a nevetés. Engem nézett kitartóan, és a feldúlt vonásokat átfűtötte a
hajdani érzékenység. Félelem harcolt benne a megvetéssel, álmélkodás és majdnem
reménytelenség elegyedett hozzá.
A rőthajú vezér kifürkészhetetlen arccal meredt a vámpír királynőre fáklyás kölyök
előrelépett, és ráordított az asszonyra, hogy azonnal fogja be a száját. Királyi jelenség volt így,
rongyokban is.
Az asszony hátat fordított a suhancnak, és ránk nézett. Nem nélküli rekedt hangon kántálta
szavait, aztán harsogva hahotázott.
– Ezerszer megmondtam, de te nem akartál hallgatni rám! – közölte. Ruhája surrogott, annyira
reszketett. – Bolondnak neveztél, az idő vértanújának, kóbor Kasszandrának, kit megrontott a túl
hosszú virrasztás e föld felett! No, most már láthatod, hogy minden jóslatom valóra, vált! A vezér
rá se hederített.
– És e fajzatot – felém közeledett, arca szakasztott oly iszonytató komikus maszk volt, mint
Magnusé egykoron –, e gáláns gavallért használta föl, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítsa
neked!
Felszisszent, visszafojtotta a lélegzetét, megállt szálegyenesen, s a tökéletes mozdulatlanság
egyetlen pillanatában szépség lett belőle. Szerettem volna megfésülni, tulajdon kezemmel
megmosni haját, divatos ruhába öltöztetni, hogy korom tükrében nézhessem őt. Hirtelen eszelős
hévvel kívántam, hogy lefejthessem róla gonosz mezét.
Azt hiszem, abban az egyetlen másodpercben az örökkévalóság égett belém. Akkor tudtam
meg, mi a halhatatlanság. Ez az asszony nem ismer lehetetlent; abban a percben legalábbis úgy
tűnt.
Rám sandított, elkapta a látomásokat, és még kedvesebb lett az arca, de már vissza is esett
őrületébe.
– Büntesd meg őket! – vijjogta a suhanc. – Hívd le rájuk Sátán haragját! Gyújtsuk meg a tüzet!
Senki se mozdult a teremben.
Az öregasszony csukott szájjal dudorászott valami beszédként tagolt kísérteties dallamot. A
vezér nézett tovább rezzenetlenül.
A suhanc páni félelemmel rontott nekünk. Elővicsorította szemfogait? fölemelt kezén
karomként görbültek az ujjak.
Kirántottam markából a fáklyát, s egykedvűen mellbe taszítottam. Átrepült a poros körön,
belecsúszott a máglya mellett fölhalmozott gyújtósba. Elnyomtam a fáklyát a földön.
A vámpír királynő visongva nevetett, amitől a többiek megriadtak, ám a vezérnek pillája se
rebbent.
Fölöttem pedig nem tartotok sátáni ítéletet! – hordoztam körbe rajtuk tekintetemet. – Hacsak
a Sátánt magát nem hozzátok ide.
Úgy, mondd csak nekik, gyermek! Feleljenek csak neked! – biztatott győzedelmesen az
öregasszony. Addigra a suhanc is feltápászkodott.
– Tudjátok a bűnöket! – mennydörögte, amint belépett a körbe. Haragudott, áradt belőle a
hatalom. Akkor értettem meg, mily lehetetlen halandó külsejük nyomán megítélni őket. A suhanc
is lehet öreg, a kis vénasszony is kezdő, a kamaszos vezér pedig talán a legöregebb.