Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Tetején pedig, egy deszkából összetákolt ketrecben ott térdelt a rácsnak dőlve Nicolas. Üres
tekintettel meredt reánk; sem arcában, sem gondolataiban nem leltem a fölismerés nyomát.
A vámpírok magasra emelték fáklyáikat, hogy láthassuk. Ereztem, hogy megint lángra
gyúlnak az izgalomtól, mint akkor, amikor behoztak bennünket a kriptába.
Gabrielle megszorította a kezemet, hogy maradjak nyugton. Meg sem rezzent az arca.
Véraláfutás kéklett Nicki nyakán. Csipkéi mocskosak voltak, akár a vámpírok rongyai,
térdnadrágja összegyűrődött és elszakadt. Egyetlen seb volt a teste – majdnem halálra szívták.
Némán robbant szívemben a félelem, de tudtam, hogy éppen ezt akarják látni, ezért lezártam
előtte az ajtókat.
A ketrec, az semmi, szét tudom zúzni. Ezeknek összesen három fáklyájuk van. Csak az a
kérdés, mikor, hogyan lépjek. Nem fogunk így elpusztulni, nem fogunk!
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy hidegen bámulom Nicolas-t, hideg szemmel nézem a
gyújtóst, a felvágott tűzifát. Elfolyt belőlem a harag. Gabrielle arca tökéletesen eltakarta a
gyűlöletet.
Mintha a banda is megérezte volna. Újfent elbizonytalandova húzódtak kicsit távolabb a
máglyától, hogy megint közelebb sündörögjenek.
Most történt valami. Szorosabbra vonták a kört.
Gabrielle megérintette a karomat.
– Jön már a vezér – mondta.
Valahol ajtó nyílt. Felmennydörögtek a dobok, a falak foglyai a fájdalom önkívületében
könyörögtek bocsánatért és szabadulásért. A vámpírok tombolva visszhangozták kiáltásaikat.
Annyit tudtam tenni, hogy nem fogtam be a fülemet.
Valamilyen ösztön arra intett, hogy ne nézzek a vezérre. De nem tudtam ellenállni, lassan
megfordultam, és ránéztem, hogy megint fölmérjem erejét.
2
A máglyának háttal, egy különös vámpír asszonnyal az oldalán közeledett a kör középpontja
felé.
Mikor megnéztem a fáklyafényben, ugyanazt a megrendülést éltem át, amit akkor éreztem,
mikor belépett a Notre-Dame-ba.
Nemcsak szép, de bámulatosán ártatlan is volt az a kamaszos arc. Oly könnyedén és gyorsan
mozgott, mintha nem is lépkedne. Hatalmas szeme minden harag nélkül pillantott reánk, haja
koszosan is halványrőten villódzott.
Megpróbáltam kitapogatni elméjét. Miként lehet az, hogy ez isteni lény ily szomorú
kísérteteket kommandíroz, holott elébe feküdne az egész világ? Próbáltam ismét kihüvelyezni,
amit majdnem kihüvelyeztem, mikor ott álltunk a székesegyház oltára előtt, e fajzat és én. Ha
tudnám, tán legyőzhetném, és le is akartam győzni.
Azt hiszem, válaszolt is hangtalan szavakkal. Égi villám cikázott át a pokol legmélyebb
kútján, az ártatlan arcon, mely olyan volt, mintha az ördög a bukás után sem vetette volna le az
angyal alakját és vonásait.
Valami nagyon nagy baj volt! A vezér nem beszélt. A dobok idegesen lüktettek, ámde
hiányzott a közös meggyőződés. A sötét szemű vám-pírnő nem csatlakozott a többiekhez a
nyüszítésben, és most mások is elhallgattak.
Az asszonyból pedig, ki a vezérrel érkezett, e régi királynők rongyos köntösébe öltözött,
sodrott zsinórral felövezett különös teremtményből kitört a kacagás.
A bokor, vagy minek nevezték magukat, teljesen érthető módon megrökönyödött. Az egyik
üstdob elhallgatott.