Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Gyerekkori dajkám sokszor mondott ily pokolfajzatokról izgalmas mesét. Azt mondta,
bármikor előugorhatnak az otthoni páncélruhákból, s máris visznek, akárhogy visítsak. –
Toppantottam és előreléptem. – EZEK VOLNÁTOK? – Sivalkodva hőköltek hátra.
De a fekete szemű asszony nem mozdult. Halkan elnevettem magam.
– Testetek épp olyan, akár a miénk, nemdebár? – kérdeztem vontatottan. Síma, tökéletes, és
szemetekben látom hatalmam jegyét. Mily különös…
Zavarba jöttek. A falakban is halkabb lett a vonítás, mintha gyötrődésük közepette is énrám
fülelnének az elhantoltak.
– Olyan nagyon jó ily mocsokban s bűzben élni? Azért csináljátok?
Félelem s irigység megint. Nekünk hogyan sikerült megúszni az ő sorsukat?
– A mi vezérünk a Sátán – mondta élesen a fekete szemű asszony. Pallérozott hangja volt.
Nem lehetett akárki halandó életében. – Mi pedig őt szolgáljuk, ahogyan szolgálnunk kell.
– Miért? – érdeklődtem udvariasan.
Általános megrökönyödés.
Elmosódó vibrálás Nicolas felől. Céltalan izgalom. Hallotta volna a hangomat?
– Isten haragját fogjátok fejünkre hozni nyakaskodásotokkal! – mondta a suhanc, a
legfiatalabb, aki legföljebb tizenhat éves lehetett, mikor megcsinálták. – Hívságtokban és
gonoszságtokban letértek a Sötét Utakról! Halandók között lakoztok! Fényes helyeken jártok!
– S ti miért nem? Talán fehér szárnyakon szálltok az égnek, ha e vezeklésetek véget ér? Ezt
ígéri a Sátán? Megváltást? Én a helyetekben nem számítanék rá!
– A poklok mélységes fenekére vettetel majd bűneidért! – avatkozott be egy másik, egy
töppedt kis csoroszlya. – Nem lészen többé hatalmad rosszakat mívelni a földön!
– S mikor lészen az? – érdeklődtem. – Fél éve vagyok, aki vagyok, de eddig még sem az
Istennel, sem a Sátánnal nem volt bajom! Veletek van bajom!
Meg voltak kövülve. Mi hogyhogy nem haltunk meg, mikor beléptünk a templomokba? Hogy
lehetünk azok, akik vagyunk?
Nagyon valószínű, hogy most szét tudtunk volna ütni közöttük, és meg tudtuk volna
futamítani őket. De mi lesz Nickivel? Legalább lenne iránya a gondolatainak, akkor valami képet
alkothatnék róla, mi rejlik a nagy fekete, penészes rongykupac mögött.
Merőn néztem a vámpírokat.
Szurok, fa, egészen bizonyos, hogy máglya. És ezek az átkozott fáklyák!
A sötét szemű nő közelebb oldalgott: nem volt benne rosszindulat, csak elragadtatás. De most
méregbe gurult, mert a suhanc félrelökte. A kölyök olyan közel lépett hozzám, hogy éreztem
arcomat legyező lélegzetét.
– Te korcs! Magnus csinált, a kitaszított, hogy dacoljon a bokorral, és dacoljon a Sötét
Utakkal! Te pedig ugyanolyan hebehurgyán és hívságosan nyújtottad át a Sötét Ajándokot ennek
a nőnek, ahogyan kaptad!
– Ha a Sátán nem büntet – mondta a kis görcs asszony –, majd megbüntetünk mi,
kötelességünk és jussunk szerint!
A suhanc rámutatott a fekete ponyvával leterített máglyára, és intett többieknek, hogy jöjjenek
közelebb.
Megint rákezdtek gyorsan és hangosan az üstdobok. A kör kitágult fáklyavivők a lepelhez
közeledtek.
Ketten széles csíkokban szaggatták a rongyos fekete gyapjúszövetet. Fojtogató fellegekben
szállt a por.
A máglya olyan nagy volt, mint az, amely elemésztette Magnust.