Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Akkor jöttem rá, hogy eltemetett vámpírok sikoltoznak: sikoltanak vérért, sikoltanak
megbocsátásért, szabadulásért, sikoltanak még a pokol lángjaiért is. A hang ugyanolyan
elviselhetetlen volt, akár a szag.
Nickinél nem érzékeltem igazi gondolatokat, csak elméjének alaktalan rezgését. Álmodott?
Megőrült?
Nagyon közel és nagyon hangosan dübörögtek a dobok, de a jajgatás kiszámíthatatlan
váratlansággal mégis újra és újra áthasított a dobpergésen. Mellettünk elenyészett az óbégatás,
ám a dobok nem hallgattak; hirtelen a fejemből szólt a döngésük.
Kétségbeesetten erőlködtem, hogy ne fogjam be a fülemet, és körülnéztem.
A fajzatok tág kört alkottak; voltak vagy tízen. Láttam fiatalokat, öregeket, férfiakat,
asszonyokat, egy fiatal suhancot. Valamennyien halandók öltözetének sártól kérges
foszlányaiban, valamennyien mezítláb, mocsoktól filces hajjal. Ott volt közöttük szennyes
ruhában az a jó formájú nő, akivel a lépcsőn váltottam szót; szúrósan fürkészett bennünket sárba
hullott gyémántként ragyogó fekete szemével. Az előőrs mögötti árnyékban ketten püfölték az
üstdobokat.
Némán fohászkodtam erőért. Próbáltam hallani Nicolas-t, anélkül, hogy gondoltam volna rá.
Kifogom innen hozni valamennyiünket, fogadkoztam, bár egyelőre nem tudom, hogyan.
A dobpergés lelassult, és olyan visszataszító ütemre váltott, hogy a félelem ismeretlen markát
éreztem tőle a torkomon. Az egyik fáklyavivő közeledett.
Szinte tapintani lehetett a többiek felajzott várakozását, amikor a vám, pír felém lódította a
fáklyát.
Kitéptem a markából a szövétneket, és addig csavartam a jobb kezét amíg térdre nem esett.
Akkorát rúgtam belé, hogy elterült, és mikor a többiek ránk rontottak, a széles ívben lóbált
fáklyával kényszerítettem hátrál ni őket.
Majd kihívó mozdulattal eldobtam a szövétneket.
Ettől meghökkentek, és hirtelen elcsitultak. Elpárolgott belőlük az izgalom, vagy átalakult
valamilyen türelmesebb, állhatatosabb dologgá.
A dobok kitartóan dübörögtek, de a fajzatok mintha nem is hallották volna. Annyi
aggodalommal bámulták cipőnk csatját, hajunkat, arcunkat, hogy éhesnek és veszélyesnek tűntek
tőle. A suhanc megszeppenve kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Gabrielle-t.
– Vissza! – szisszentem rá. Engedelmeskedett, és közben felkapta a földről a fáklyát.
Már bizonyosan tudtam, hogy irigység és kíváncsiság övez bennünket. Ez volt a mi legerősebb
ütőkártyánk.
Végighordoztam rajtuk tekintetemet, miközben komótosan veregettem térdnadrágomról és
kabátomról a piszkot. Kihúztam magam, lesimítottam a köpenyemet, aztán végiggereblyéztem
ujjaimmal a hajamat, keresztbe fontam karjaimat, és álltam, mint az erényes méltóság szobra.
Gabrielle halványan elmosolyodott. Nyugodtan állt, keze a kardja markolatán.
A többiek általános hüledezéssel válaszoltak. A sötét szemű nőstény le volt nyűgözve.
Rákacsintottam. Pompás falat lett volna, ha valaki bedugja egy vízesésbe, és alatta tartja egy
félóráig. Ezt meg is mondtam neki szavak nélkül. Két lépést hátrált, és összerántotta mellén a
ruhát. Érdekes. Valóban nagyon érdekes.
– Magyarázatot kérek! – mértem végig őket egyenként, mintha olyan nagyon különösek
lennének. Gabrielle ajkán újra feltűnt az a halvány mosoly.
– Kik volnátok? – kérdeztem. – Rólatok mintázták netán ama szellemeket, kik láncot zörgetve
kísértenek ódon kastélyban és temetőben?
Kínosan pislogtak egymásra. A dobok elhallgattak.