Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Addigra úgy elfogott az undor, hogy sem szóban, sem testben nem bírtam tovább küzdeni.
Többé-kevésbé feloszlott hullák hevertek mindenfelé, és még a gazdagok sírboltjaiból is áradt a
büdösség.
Már a temető sötétebbik részén jártunk, ahol beléptünk egy éktelen nagy kriptába, mire
rájöttem, hogy ők ugyanannyira gyűlölik ezt a bűzt mint én. Ereztem viszolygásukat. Mégis
megnyitották előtte szájukat é tüdejüket, mintha e szaggal táplálkoznának. Gabrielle reszketett,
ujjait belevájta a nyakamba.
Átmentünk egy másik ajtón, majd fakó fáklyafényben ereszkedtünk alá egy földbe vájt
lépcsőn.
Erősebb lett a szag. Mintha a földes falak izzadták volna. Lefelé fordítottam arcomat, csillogó
vékony sugárban vért hánytam a lépcsőfokokra amely gyorsan el is tűnt, ahogy loholtak velünk
tovább.
– Sírok között élni! – dühöngtem. – Azt mondjátok meg, minek vállaljátok jó előre a poklot?
– Elhallgass! – sziszegte mellettem az egyik, szénaboglya hajú, fekete szemű nőstény. –
Istenkáromló! Átkozott szentségtörő!
– Ne legyen már annyira megveszve az ördögért, angyalom! – biggyesztettem el a szájam.
Farkasszemet néztünk egymással. – Vagy annyival szebb mint a Mindenható?
Kacagott. Illetve csak elkezdett kacagni, de el is harapta, mintha nem lenne szabad nevetnie.
Micsoda kellemes és érdekes kis összejövetelnek nézünk elébe!
Egyre mélyebbre hatoltunk a földben.
Pisla fény, pucér lábak csoszogása a piszokban; szennyes rongyok súrolták arcomat. Vigyorgó
koponya villant föl előttem, aztán egy másik, utána egy egész kupac a falba vájt üregben.
Ki akartam tépni magamat, s eközben belerúgtam egy másik kupacba. Csontok ugráltak
csörömpölve a lépcsőn. A vámpírok keményebben markoltak, iparkodtak magasabbra emelni
bennünket. Most szoborként falhoz erősített, mállatag rongyokba burkolt, hátborzongatóan
oszladozó hullák mellett haladtunk el.
– Undorító! – szűrtem a fogam között.
Leértünk a lépcső aljába. Átvittek bennünket egy tágas katakombán. Üstdobok szapora tompa
pergését hallottam.
Elöl fáklyák lobogtak, a gyászosan óbégató kardalhoz távoli, fájdalmas jajgatás elegyedett.
Volt valami, túl ezen a jajgatáson, ami megragadta a figyelmemet.
A rothadás közepette is megéreztem, hogy egy halandó van a közelben. Nicolas volt az. Élt és
én éreztem a szagát, hallottam őt, gondolatainak törékeny fonalát. Valami szörnyű nagy baj volt
ezekkel a gondolatokkal, mert maguk voltak a káosz.
Nem tudom, Gabrielle érezte-e.
Hirtelen ledobtak bennünket a porba, és elhátráltak.
Feltápászkodtam, magam után húzva Gabrielle-t. Gyéren megvilágított, holtíves mennyezetű,
hatalmas kriptában voltunk. A három fáklyatartó vámpír úgy helyezkedett, hogy háromszöget
alkossanak, és ennek a háromszögnek a közepén álltunk mi.
Ormótlan, fekete valami a kripta mélyén; fa és szurok szaga, vizes-penészes ruha szaga, élő
halandó szaga. Nicolas itt van!
Gabrielle szalagja kioldódott, haja a vállára hullott. Odaszaladt hozzám, és látszólag hűvös,
bizalmatlan tekintettel nézett körül.
Siránkozás kélt körülöttünk, de a legharsányabban ama lények jajgattak, kiket már hallottunk
valahol, mélyen a föld alatt.