Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Úgy háromölnyire elterült a kövön, és oly megilletődötten nézett rám óriási barna szemével,
akár egy istenre. Hosszú bronzhaja összekócolódott. De bármily ártatlanul szelíd volt is az arca,
akarata forró hullámban hömpölygette felém a parancsokat, elmondott gyengének, tökéletlennek
bolondnak; fenyegetett, hogy hívei úgyis ízekre fognak szedni, csak egyszer kerüljenek elő,
halandó szeretőmet pedig lassú tűzön sütögetik halálra.
Némán kacagtam rajta. Ez pont olyan nevetséges volt, mint mikor a commediában
bohóckodnak.
Gabrielle hol énrám nézett, hol őrá.
Megint elküldtem a parancsot a többieknek. Ezúttal hallottam válaszaikat, kérdezősködésüket.
– Gyertek be a templomba! – hajtogattam. Közben ő feltápászkodott, és már rontott is nekem
vak, esetlen haraggal. Elkaptuk, s ketten fogtuk le úgy, hogy moccanni se tudott.
Egy rémítő pillanatban megpróbálta nyakamba vágni szemfogait, de csak saját alsó ajkát
találta. Szeme kifordult; én ellódítottam magamtól, s ő megint eltűnt.
A többiek közelebb araszoltak.
– Nézzétek! – szóltam. – Itt van vezéretek a templomban! Bejöhettek ti is! Nem lesz semmi
bajotok!
Gabrielle figyelmeztetően felsikoltott, de már késő volt. A fajzat úgy magasodott föl előttem,
mintha a padlóból nőtt volna ki, és állón csapott. Fejem hátranyaklott, a templom mennyezetét
láttam. Hátba vágott, mielőtt összeszedhettem volna magam. Kirepültem az ajtón, és elterültem a
tér kövén.
Negyedik rész
A sötétség gyermekei
1
Nem láttam mást, csak esőt, de hallottam őket magam körül. A fajzat utasította őket.
Ennek a kettőnek nincsen nagy hatalma, mondta nekik gondolatban, feltűnően egyszerű
szavakkal, mintha csavargó gyerekekhez szólna. Fogjátok el őket.
– Ne harcoljon, Lestat! – kért Gabrielle. – Nincs értelme tovább húzni.
Igaza volt, csakhogy én soha életemben nem adtam meg magam senkinek. Gabrielle-t magam
után vonszolva elrohantam az Hő tel Dieu mellett a híd felé.
Áttörtünk a vizes köpenyek, sáros fogatok között, ámde ők halandó szemmel alig látható
gyorsasággal nyargalva, tüstént a nyomunkban voltak, és már csak egy kicsit féltek tőlünk.
A bal part sötét utcáin véget ért a játék.
Alattam-fölöttem fehér arcok repkedtek, mint ördögi kerubok, és mikor megpróbáltam kardot
rántani, lefogták a kezemet. – Úgy hát legyen meg! – hallottam Gabrielle hangját.
Keményen markoltam a kardot, de aztán már nem bírtam megakadályozni, hogy föl ne
kapjanak a földről. Felemelték Gabrielle-t is.
És ocsmány képek lobogásában már tudtam is, hová visznek: innen alig pár lépésnyire, az
Aprószentek temetőjébe. Láttam a pislogó tüzeket, melyeket éjszakánként gyújtottak a bűzlő
nyitott sírok között, mert azt hitték, a tűz távol tartja a miazmákat.
Átöleltem Gabrielle nyakát, és azt kiáltottam, hogy nem bírom ezt a bűzt, ők azonban csak
repítettek bennünket a sötétségen át, be a kapun, el a fehér márvány sírboltok között.
– Ti sem bírhatjátok! – viaskodtam. – Akkor miért éltek a holtak között, mikor arra
születtetek, hogy az életből táplálkozzatok?