Anne Rice Lestat a vámpír - Első

lovon járhatott és tűzfegyvert használhatott, a falusiak magától értetődőn jöttek hozzám, nekem
panaszkodtak a farkasokra, és tőlem várták, hogy ejtsem el a bestéket. Az én dolgom volt.
Egy cseppet se féltem a farkasoktól. Soha életemben nem láttam és nem hallottam, hogy
farkas rátámadt volna emberre. Mérget is kitehettem volna nekik, de olyan kevés volt a hús, hogy
nem lehetett ilyesmire pocsékolni, így hát egy jéghideg januári reggelen fölfegyverkeztem, hogy
egyenként öljem le a toportyánokat. Volt három kovás puskám, egy kitűnő kovás karabélyom, és
vittem még a muskétáimat és apám kardját. Mielőtt ellovagoltam volna a kastélyból,
kiegészítettem e kis arzenált egy-két olyan ósdi fegyverrel, amelyeket még sose forgattam.
Kastélyunk tele volt ócska páncélokkal. Őseim, amióta felvették a keresztet Szent Lajos
oldalán, számlálhatatlan nemes háborúban verekedtek. A sok csörömpölő bádog mellett bőven
lógott a falakon dárda, harci szekerce, csatacsillag és buzogány.
Jó nagy tüskés buzogányt akasztottam le azon a reggelen, és mellé egy kiadós csatacsillagot,
láncon lógó vasgolyót, amivel iszonyút lehet ütni a támadóra.
Mármost ne feledjék, ez a tizennyolcadik században történt, amikor a fehér parókás párizsiak
magas sarkú selyemtopánban pipiskedtek, burnótot szipákoltak, és hímzett zsebkendővel
szárogatták orrukat.
Én pedig szöges nyakörvet viselő két leghatalmasabb szelindekem társaságában, nyergemre
szíjazott ósdi fegyverekkel indultam vadászatra, nyersbőr csizmában, szarvasbőr zekében.
Így is éltem. Mintha a középkorból maradtam volna itt. Eleget láttam a postakocsi piperés
utasait, hogy ezzel tisztában is legyek. A fővárosi arisztokraták „nyuszifogónak” hívtak
bennünket, vidéki uraságokat. Mi persze visszacsúfolhattuk őket király és királyné lakájának.
Kastélyunk megvolt vagy ezeréves, és a mi ősi tornyainkat még a nagy Richelieu bíborosnak sem
sikerült lerontania, akkor, amikor éppen a magunkfajták ellen viselt hadat. De mint mondtam,
nemigen érdekelt a történelem. Boldogtalanul, dühösen ügettem fölfelé a hegyekbe. Nagy
kedvem volt verekedni a farkasokkal. A falusiak szerint öten alkották a falkát, nekem pedig
tűzfegyvereim voltak, és két olyan kutyám, amelyek pillanat alatt el tudták roppantani a toportyán
gerincét.
Szóval úgy egyórai lovagolás után megérkeztem egy kis völgybe. Annyira ismertem, hogy
még hóban se téveszthettem el. Ahogy indulnék a széles tar síkon a lombja vesztett erdő felé,
meghallom az első üvöltést.
Rá egy pillanatra megszólalt a másik, aztán a harmadik. Olyan egyszerre orgonáltak, meg nem
tudtam volna mondani, hányan vannak, csak annyit tudtam, hogy megláttak, és most egymást
hívogatják gyűlésbe, pont, amint reméltem.
Félelem egy csepp se volt bennem, ám mégis éreztem valamit, amitől minden szál szőr felállt
a karomon. Teljesen kihaltnak tűnt a határtalan vidék. Ráparancsoltam ebeimre, hogy hagyják
abba a morgást és jöjjenek utánam. Homályosan sejtettem, hogy jobb lesz minél hamarabb
tisztulnom a nyílt terepről, be a fák közé.
Kutyáim mély hangú riadójelüket hallatták. Hátrasandítottam, és mögöttünk pár száz ölnyire
megpillantottam a farkasokat, amint egyenesen felénk suhannak a havon át. Három óriási termetű
szürke farkas volt, rajvonalban közeledtek.
Vágtatni kezdtem az erdő irányába.
Úgy is látszott, hogy könnyedén elérem, még mielőtt a három toportyán a közelembe
férkőzhetne, csak hát a farkas nagyon agyafúrt jószág. Ahogy nyargalok lóhalálában a fák iránt,
meglátom a falka maradékát: öt kifejlett állatot, amint balról akarnak elébem térülni. Ez bizony
csapda volt. Sose jutok be az erdőbe, és a falka nyolc vadat számlált, nem ötöt, ahogy a falusiak
állították.