Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Miért, hová? – kérdezte Gabrielle. Óriási nyomás nehezedett rám. Megpróbált akaratom
ellenére mozgatni, de nem bírt. Megvetettem lábam a kőpadlón. Láttam, mint keményedik meg
Gabrielle arca, ahogy a fiúra néz. És ő újra elámult, dühöngött, s nem bírta eltitkolni előlünk.
Szóval ugyanúgy alábecsülte a testi erőnket, mint a lelkit. Ez jó!
– Most jönnötök kell – szólt, megmutatván nekem akarata óriási hatalmát. Túl tisztán láttam,
semhogy ámíthattam volna magamat. – Gyertek ki, és követőim nem fognak bántani benneteket.
– Hazudsz! – vágtam rá. – Követőidet elküldted, s azt akarod, jöjjünk ki, mielőtt
visszatérnének, mert nem szeretnéd, ha látnának, amint kilépünk a templomból. Nem akarod
elárulni, hogy idebent jártál!
Gabrielle megint azt a lenéző, kurta nevetést hallatta.
Tenyeremet a démon mellének támasztottam, s megpróbáltam ellökni. Volt olyan erős mint
Magnus, de én nem voltam hajlandó megijedni.
– Miért nem akarod, hogy lássanak? – suttogtam, és belebámultam az arcába.
A változás olyan meghökkentő és ijesztő volt, hogy elakadt a lélegzetem. – Mintha elfonnyadt
volna az angyalarc: szeme kimeredt, szája legörbült. Teste szinte beletorzult, annyira akarta nem
csikorgatni a fogát és nem szorítani ökölbe a kezét.
Gabrielle elhúzódott, én nevettem. Nem akartam, de nem tehettem róla. Iszonytató volt,
ugyanakkor roppant mulatságos.
Hihetetlen gyorsasággal enyészett el a riasztó káprázat, már ha ugyan az volt, és ő magához
tért. Még az arca is átszellemült megint. Folyamatosan patakzó gondolatokkal közölte, hogy
mérhetetlenül erősebb vagyok mint hitte. A többiek azonban megriadnak, ha látják őt kijönni a
templomból, ezért most rögtön mennünk kell.
– Ismét hazudik – súgta Gabrielle.
Én pedig tudtam, hogy ez a gőg nem ismer megbocsátást. Isten irgalmazzon Nicolas-nak, ha
ezt itt nem leszünk képesek rászedni!
Megfordultam, kézen fogtam Gabrielle-t, és elindultunk a padok között, a főbejárat felé.
Gabrielle feszült, fehér arccal, kérdőn nézett rám.
– Türelem! – súgtam. Megfordultam, hogy lássam őt: messze tőlünk állt, háttal a főoltárnak,
és olyan hatalmas volt a szeme, hogy iszonyúnak, riasztónak tűnt, akár egy kísértet.
A kapuhoz érve teljes erőmből elküldtem parancsaimat a többieknek, és fennszóval is
kimondtam Gabrielle kedvéért. Megmondtam, hogy jöjjenek vissza, lépjenek be a templomba, ha
akarnak, nem lesz semmi bajuk, vezérük is itt áll a főoltárnál, sértetlenül.
Hangosabban, parancsolóbb tekintéllyel is elmondtam az utasításokat. Gabrielle csatlakozott
hozzám, együtt hajtogattuk a szavakat.
Ereztem, amint a fiú közeledik a főoltár felől, aztán hirtelen elveszítettem. Nem tudtam, ott
van-e még mögöttünk.
Váratlanul felbukkant mellettem, és megragadott, a földre taszítva Gabrielle-t. Föl akart kapni,
és ki akart lökni az ajtón.
Ám én felvettem vele a harcot. Kétségbeesetten szedtem össze minden emlékemet Magnusról,
Magnus furcsa járásáról, ennek a fajzatnak a különös mozgásáról; azzal meglöktem, nem úgy,
hogy elessék, mint azt egy súlyos halandóval tettem volna, hanem egyenesen föllódítottam a
levegőbe.
Ahogy számítottam rá, pördült egyet a levegőben, és nekicsapódott a falnak.
A halandók mocorogtak. Mozgást láttak, neszeket hallottak, a fiú azonban ismét eltűnt.
Gabrielle és én pedig szakasztott olyanok voltunk, mim a többi fiatal úriember az árnyékban.
Intettem Gabrielle-nek, hogy húzódjon félre, aztán feltűnt ő. Repült felém, ám én sejtettem, mi
fog történni, és félreugrottam.