Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ketten vagyunk, szóltam konokul és erősebben öleltem Gabrielle-t, aztán megkérdeztem: Hol
van Nicolas? Mindegyre ezt firtattam, s nem engedtem semminek, amit hallottam vagy láttam.
Nagyon emberi mozdulattal megnyalta az ajkát és csöndesen elindult, míg csak kétlábnyira
állt tőlünk. Felváltva nézegetett bennünket, s így szólt nem emberi hangon, simogató
gyengédséggel:
– Hogy mondtad? Magnus a tűzbe ment?
– Sose mondtam ilyet! – vágtam rá, összerezzenve emberi hangomtól, de már tudtam, hogy
iménti gondolataimra céloz. – Ez az igazság. A tűzbe ment. – Miért hazudtam volna bárkinek?
Megpróbáltam behatolni az agyába. Tudta, mit teszek, és oly különös képeket vetett elém,
hogy felhördültem.
Bár magam se tudtam, mit láttam abban az egyetlen pillanatban. Mennyet és poklot, vagy a
kettőt egyben: vámpírokat a paradicsomban, kik a fákról csüngő, lengve lüktető virágokból isszák
a vért.
Hullámokban tört rám az undor. Mintha legtitkoltabb álmaimat lovagolta volna meg, akár egy
3
succubus.
Megtorpant, és valami bizonytalan tiszteletfélével sütötte le kissé összehúzott szemét.
Undorom lelankasztotta. Nem ily feleletre számított. Nem várt ennyi… mit? Erőt?
Igen, és ezt tudtomra is adta, mondhatni, gavallérosan.
Viszonoztam a gavallériát. Megmutattam magam a toronyszobában Magnusszal; felidéztem,
mit mondott Magnus, mielőtt a máglyára lépett volna. Nem titkoltam semmit.
Ő bólintott, és mikor elbeszéltem Magnus szavait, arca egy cseppet megváltozott. Mintha
elsimult volna a homloka, vagy feszesebbre húzódott volna a bőre. Nem viszonozta a tudást.
Sőt meghökkenésemre levette rólunk tekintetét és a főoltárt nézte. Elsuhant mellettünk, hátát
fordítva felénk, mintha nem lenne félnivalója, és megfeledkezett volna létezésünkről.
Odalengett a padok közti átjáróhoz, és elindult, ám nem úgy, ahogy az emberek. Inkább
cikázott egyik árnyéktól a másikig: eltűnt és feltűnt Fényben sohasem volt látható. Mire
megpillanthatták volna a templomban nyüzsgő halandók, már nyoma is veszett megint.
Álmélkodtam ennyi ügyességen, mert gyakorlat dolga volt csak ez az egész. Kíváncsi lettem,
tudnék-e magam is így mozogni, s követtem őt a kórus felé. Gabrielle szó nélkül jött utánam.
Sokkal könnyebben ment, mint képzeltük. Ő pedig határozottan elképedt, mikor meglátott
bennünket maga mellett.
S ezzel az elképedéssel elárulta legnagyobb gyarlóságát: a gőgjét. Meg volt sértve, hogy ilyen
könnyen utánalenghettünk, mindeközben elrejtve gondolatainkat.
Ám ezzel még nem volt vége. Amikor rádöbbent, hogy én megéreztem ezt… a pillanat
ezredrészére elárult sebezhető pontot… akkor kétszeres erővel csapott magasba a dühe. Pusztító
hévség áradt belőle, ami egyáltalán nem volt meleg.
Gabrielle lenézően megnyikkant, és végigvágott rajta a tekintetével. Valami átvibrált közöttük,
amiből én ki voltam zárva. A fiú hüledezett.
Rettentő vívódását hiába is próbáltam megérteni. Elnézte a hívőket, az oltárt. Bármerre
fordult, a Mindenható és a Boldogságos Szűz képét látta maga előtt. Szakasztott olyan volt, mint
Caravaggio angyalkája, ahogy ártatlan arca fehér kövén játszott a fény.
Átölelte a derekam, keze bebújt köpenyem alá. Érintése olyan különös volt, annyira édes és
delejes, gyönyörű arca oly igéző, hogy nem húzódtam el. Másik kezével Gabrielle derekát fogta
át. Elnéztem ott egymás mellett őket, e két angyalt, s szinte magamon kívül voltam a látványtól.
Jönnötök kell, mondta.
3 A babona szerint az alvó férfit nő alakjában megkísértő ördög.